7.rész: Búcsú...

 Sziasztok!
Azt hiszem ez-az a rész ami az eddig legnagyobb fordulópontot jelenti. Minden bizonnyal senki sem lenne a mi kis hősnőnk, Holly helyében, hiszen jó sok dolgon kellett már átmennie élete során... lássuk mi a következő. Jó olvasást!:)

A reggel kicsit érdekesen kezdődött, hiszen egy nagy csattanásra keltem, mint utóbb kiderült a legjobb barátnőm esett hanyatt a fiúk által kifeszített ’Love Holly’ madzagon lógó ’kissé’ alacsonyra sikeredett plakátban.

-Áú… mi a fene volt ez?!- kiáltott egyet Lindsie.
-Mi, hol, ki? – pattantam ki az ágyból, s úgy tartottam a kezem, mintha csak karatézni készültem volna. Egy kívül állónak elég vicces látványt nyújthatott az, amit mi produkcióztunk. Miután feltűnt, hogy nem a nindzsák támadnak, odafutottam a földön fekvő Lindsiehez.
-Jól vagy?- nevettem el magam, önkéntelenül is.

-Remekül… nézd meg, hogy virulok.- jelentette ki. Utána, pedig elkezdett szabadkozni, hogy ne haragudjak, hogy felkeltett, de fogalma sem volt arról, hogy egy kisebb akadálypályát varázsoltak a szobából.

-Ugyan már!- vigyorogtam.

Miközben segítettem fel Lindsiet a földről, kinyílt az ajtó és az arcomba trombitáztak. Mondanom sem kell, hogy úgy megijedtem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Hirtelenjében még a barátnőm kezét is elengedtem, aki ennek hatására visszahuppant a földre. A fiúk amikor meglátták, hogy mi történt, menekülőre fogták, de nem voltak elég gyorsak, mert a kissé dühös Lindsie elkapta Őket, és a következőt mondta:
-Rony és Rasty Tomson! Ez már több a soknál! Nektek annyi!

Úgy szaladtak a srácok, mintha az életük múlt volna rajta. Ám mind hiába, a barátnőm gyorsabb volt náluk. Nincs szó arra milyen vicces volt, ahogy kergetőztek a szobában, hozzáteszem Lindsie görnyedten, a srácok meg fejüket fogva rohantak, a sérülések miatt ugyebár. Leginkább a cirkuszi mutatványosokra hasonlítottak. Az igazán vicces csak az volt, amikor mind a hárman rám estek. Ám valamilyen oknál fogva, sikerült megúsznom bármi nemű sérülés nélkül. Ott feküdtünk a földön egy kupacban, röhögő görccsel küszködve. A nevetésünket a reggeli bemondó szakította meg, miszerint fél óra és indulnunk kell reggelizni. Így hát gyorsan összeszedtük magunkat, Lindsie már végzett a fürdőben, szóval nem kellett egymásra várnunk. Felöltöztünk, megcsináltuk a hajunkat és indultunk az ebédlőbe. Az-az ebédlő hatalmas. Van középen egy iszonyatosan hosszú asztal, ott van az apácák helye, s a többi asztalnál, pedig a gyerekek ülnek. Összesen négy helyről hozhattuk az ételt. Olyan nagy volt a terem, hogy nem lett volna elegendő egyetlen sor, mert akkor délig is eltartott volna, mire mindenki oda kerül. A mai napon négy fajta menü közül választhattunk:
-Gabonapehely gyümölccsel

-Tojásrántotta saláta levelekkel

-Gyümölcs saláta

-Meleg szendvics zöldségekkel

Jó magam a meleg szendvicsnél maradtam, a srácok a gabonapehely mellett döntöttek, míg Linds a rántottát választotta. Viszonylag gyorsan megreggeliztünk. Utána felmentünk a szobába, mert neki kellett állnom, csomagolni. Barátnőm segítségével egy/másfél óra alatt be is fejeztük a csomagolást. Persze a srácok is segítettek, amikor a bőrönd lezárolásáról volt szó. Vagyis rá kellett feküdniük, hogy sikerüljön. Mikor már azzal is megvoltunk, csendben ültünk a szobában, amíg meg nem szólalt Rasty majd Őt követően Rony.

-Szeretnénk neked adni valamit, hogy maradjon rólunk emléked.- kezdte Rasty.
-Jól tudjuk, hogy majd láthatunk, de gondoltuk addig is legyen valami ránk,ami ránk emlékeztet Téged. –folytatta Rony.

-Jaj srácok erre nincs semmi szükség! Nagyon sok minden van, amit Tőletek kaptam. Rengeteg szép emléket adtatok nekem, és lesz is még sok szép közös emlékünk.
-A nővérek és Lindsie segítségével készítettünk neked valamit. Egy saját naplót adunk Neked. A borítóját mi magunk varrtunk persze segítséggel. –válaszolták felváltva. Majd együtt a kezembe nyújtották a csodaszép türkizkék színben pompázó naplót.
-Ez… gyönyörű! Köszönöm szépen!- öleltem át az ikreket.

A napló, mint mondtam türkiz kék volt, s olyan szavak voltak, rajta amik igazán sokat jelentenek nekem, mint például: remény, boldogság, mosoly…

-Most én jövök!- szólalt meg Linds.

-Hűha… olyan, mintha szülinapom lenne.- mosolyodtam el.

-Megérdemled Holls! Az én ajándékom egy medál. Egy olyan medál, aminek az egyik fele nálam a másik, pedig nálad lesz. Jól sejted, ez egy szív, így mindig ott leszek veled! Ha valami baj van, csak nézz a medálra és gondolj arra, hogy minden rendbe jön!- csordult le egy könny Lindsie arcán, miközben átadta az ajándékát.

-Szívből köszönöm! Sosem veszem le… Szeretlek!- öleltem át.

Levettem a nyakamban lógó láncot és a szüleimtől kapott medál mellé raktam a félszívet.

El sem hiszem, hogy milyen gyorsan eltelt az idő… az óra mutatója máris délnél járt. Tudtam, hogy már csupán csak egy óra és itt is vannak értem. Ránéztem a szobában lévő három emberre és jó szorosan öleltem Őket, körül belül vagy negyed órán keresztül. Egyszer csak kopogást hallottunk az ajtón. Volt egy olyan sejtésem, hogy Mary nővér az, és ez be is igazolódott. Ő toppant be az ajtón.
-Nem zavarok?- kérdezte még a küszöbön állva.

-Maga sosem zavar.- jelentettem ki, s odamentem az apácához.

-Nem sokára itt vannak érted kicsim, ideje lenne lemenni s felkészülni…- mondta kicsit szomorúan.

-Igen tudom… de előbb még elszeretnék elbúcsúzni Dorothy nővértől, na és persze Candytől is.
-Ez természetes, Ők már lenn várnak Ránk. – válaszolt Mary nővér.

-Segítek cipelni a csomagokat…-ajánlotta fel a legjobb barátnőm.

-Majd mi! Mi sokkal erősebbek vagyunk! -szólaltak fel a kis ikrek.

-Igazán köszönöm, de bírom, Ti, csak gyertek.- mondtam.

Megvártam, amíg a többiek kiérnek a szobából, hogy én lehessek az utolsó, hogy még egyszer körbe tudjak nézni azon a helyen, ahol eddig éltünk. Egy-két pillantás után, megfordultam, s visszanéztem a tükörre, majd becsuktam magam után az ajtót.  Olyan volt, mintha eddigi életemet ’zártam’ volna le. Egy nagy sóhajjal, elindultam a többiek után, bár csak pár lépéssel jártak előttem, azt hiszem feltűnt nekik, hogy jobb számomra az a pár pillanat egyedül. Csöndben sétáltunk le a lépcsőn… és ahogy Mary nővér mondta, ott várt Candy és gazdája. Abban a percben, mikor megláttam Őket, eldobtam a csomagjaim és odaszaladtam hozzájuk. Candyvel körülbelül egy agyi szinten voltunk… bár Ő talán okosabb. Na jó ez túlzás, de ott ültem a kutyussal a földön és ölelgettem. Egy kis ideig a többiek úgy néztek rám, akár egy őrültre, majd az ikrek és persze Lindsie is csatlakozott hozzánk. Mary és Dorothy nővér pedig, nagyon jót nevettek velünk.  Ám vége szakadt a mókának. A Főtisztelendő Anya közeledett felénk, tudtam, hiszem, éreztem egy jeges fuvallatot, na meg a trappolásáról is igen felismerhető. Gyorsan lábra álltunk, s vártuk mikor ér oda az a boszorka. Nem is kellett sok idő, már is ott termett, és persze nem kímélt meg minket egy újabb ’lelki fröccstől’.
-Na össze is pakolt?- kérdezte, miközben vizsgálgatva tekintett rá a csomagjaimra.

-Igen össze, már egy ideje itt állunk!- jelentettem ki, mélyen a szemeibe nézve.

-Ó…ó én azért jöttem, hogy ellenőrizzem, hogy minden gördülékenyen menjen, s ne hozz szégyent rám.- mondta igen lenéző hangsúllyal, ám furcsa mód nem tudott meghatni, milyen stílusban beszél, mert nem volt érdemes arra, hogy az utolsó perceket az otthonban, épp vele törődve töltsem el.

-Mint látja minden a legnagyobb rendben, van! Holly igen felelősségteljesen elkészült.- szólt közbe Dorothy nővér, miközben megveregette a vállam, ezzel azt sugallva, hogy mit sem kell törődnöm a gonosz apáca beszédével.

-Igen látom…- reagált fintorogva a fekete ruhás nő.

-Mikor érkeznek Hollyért?- kérdezte Mary nővér, szinte remegő hangon.

-Hamarosan… hamarosan…- válaszolt a Főtisztelendő Anya, alig várva, azt a ’hamarosant’. 

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a srácok készülnek valamire. Rony és Rasty a várakozó apáca két oldalára álltak, és egy vékony madzagot tartottak a kezükben. Ne is kérdezzétek, hogy-hogyan sikerült odacsempészniük a madzagot, de a mellékelt ábra alapján, valahogy megoldották. Tudtam, hogy már csak egy mozdulatra van szükség, és hatalmas esésnek lehetünk szemtanúi, és, hogy őszinte legyek még tetszett is a fiúk ötlete. Láttam, hogy nem csak nekem tűnt fel mit tervelt ki a két csirkefogó, hanem mindannyinknak, ám hozzám hasonlóan, hallgattak, mint a sír. Egymásra néztünk Lindsievel, és a következő percben már nagyban mutogattunk az apáca háta mögé, valahogy így:
-Szentséges ég! Mi az ott?- ámuldoztunk. S az a vicces, hogy a nővérek is beszálltak a ’játékba’.
-Nézze! El sem hiszem, nem tudok hinni a szememnek.- mondták.

-Mi az, ami ott van?! Ne idegesítsenek fel!- förmedt ránk, ám hajtotta a kíváncsisága  és hátra nézett, de abban a minutumban, ahogy fordult, akkorát zúgott a padlón, hogy csak néztünk. De nyugalom semmi baja nem esett. Sőt még azt sem engedte, hogy felsegítsük, bár a nevetés visszatartása miatt nem is biztos, hogy fel tudtuk volna. Gyorsan felpattant a padlóról… s megszólalt:
-Mi olyan vicces?! Biztos vagyok benne, hogy megint a két csirkefogó keze van benne, a dologban, sőt az is lehet, hogy összeesküdtem ellenem. – kelt ki magából, miközben a derekát fogta.

-Ugyan már! Maga rémeket lát!- mondta Dorothy nővér.

-Hiszen csak itt álltak… áldott jó gyerekek azok!- folytatta a bizonygatást Mary nővér.

-Ó, az igaz, hogy áldott, na de, hogy jó? Kérem, ne nevettessük ki magunkat! Ez a két kölyök maga az ördög! Esetleg rosszasággal, na meg ravaszsággal vannak megáldva, de semmi többel! Hiszen a múltkor odaragasztottak a székhez! Sátánfajzatok! - sorolta a derékfájásos apáca.

-Hiszen nem lett bebizonyítva, hogy Ők voltak…- mondta Lindsie a nevetést visszafojtva, miközben a srácok egy halk pacsival emlékeztek vissza a székes történetre. Az még volt valami. A Főtisztelendő Anya ábrázata felejthetetlen.

-Te meg se szólalj! Az a szerencse, hogy elmegy a drága barátnőd, így talán nem kell attól rettegnem, hogy bármikor felgyújthatjátok, vagy más kellemetlenséget okozhattok az otthonnal. – mondta gyűlöletesen. Ám nem fejezte be itt a vagdalkozást. Folytatta a mondandóját:
-Amint elmegy innen Holly, mindent megteszek azért, hogy Ti is elhordjátok innen magatokat! Elvégre nem is értem minek rontjátok itt a levegőt… Talán ha nem önmagatokat adnátok, kellenétek az embereknek, és a szüleitek sem… -folytatta volna, ám Mary nővér közbe szólt:
-Most aztán már elég legyen! Mit képzel magáról? ’Ezek’ itt gyerekek, érti? Tudja mi az a fogalom, hogy érezni? Nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet maga apáca… sőt, nem értem mit keres az egyház körében!- vágta a Főtisztelendő Anya fejéhez a mindig nyugodt nővér.
Tudtam, hogy az, amit mondott a gonosz nő nagyon megviselhette a srácokat. Nekem is nagyon rosszul esett, és nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy kitaláljuk mi a mondata folytatása… a szüleitek sem dobtak volna el Titeket.- valahogy így végződött volna, ha a nővér nem szól közbe. Éreztem, hogy Lindsie nem bírja tovább…és igazam lett ...

-Na és magának mégis kije van? Maga hány olyan embert tud felmutatni, akik szívből szeretik Önt? Ó igen, ha nem lenne világos mi is az a szív, akkor szívesen elmagyarázom, az-az a valami, ami ott dobog a mellkasa felett, s megmondja, mi a jó és mi a rossz. Azt hiszem magának, ez nem lehet ismerős!- mondta neki zokogva.

Mindaddig a fogtündérhez hasonlító hölgy átkarolta a fiúkat, próbálta óvni Őket. Jómagam, azt sem tudtam, mit mondjak, hirtelen bennem maradt minden szó… Mindenki ott állt megszeppenve a lépcső előtt. Néma csönd volt, még a gonosz apáca, sem akart visszavágni, talán életében először bölcsen hallgatott. A némaságot egy kocsi dudája szakította meg. Meg sem tudtam mozdulni, ránéztem a mellettem álló Lindsiere és majdnem megszakadt a szívem. Könnyes szemekkel, szomorú tekintettel nézett vissza rám, s megszólalt.
-Itt az idő! Menned kell!

Zavarosan tekintgettem körbe, s kerestem egy reményt, adó pontot. Viszont abban az esetben semmiféle bizalmat adó dologgal nem kerültem szembe. Tudtam, hogy nincs mit tenni, indulnom kell, csak éppen erőm nem volt, hogy az egyik lábamat tegyem a másik után. Földbe gyökereztem.

-Gyerünk, menni fog!- erőltetett magára egy mosolyt a kedvemért a legjobb barátnőm. Jól tudtam, hogy szíve szerint marasztalt volna, de nem tette, nem nehezítette meg még jobban a helyzetet.
-Szeretlek.- öleltem át, amikor egy kicsit magamhoz tértem. Az ölelkezés közben odasúgtam neki, hogy nem szabad feladnia, és hamar visszajövök!

Mikor éreztem, hogy ideje lenni kimenni, mielőtt még bejönnek értem, könnyezni kezdtem, s gyorsan magamhoz szorítottam a srácokat, s azt mondtam nekik: ’Soha ne változzatok meg, mindig maradjatok ilyenek, bármi is történjen, ne hagyjátok egymást cserben! Ó és vigyázzatok a lányokra’- tettem hozzá mondandómhoz, hogy fontosnak érezzék magukat, a kis sajtkukacok.

Miután elengedtem Őket… odamentem Mary nővérhez, s megígértettem vele, hogy vigyáz a srácokra, na és persze megköszöntem neki, hogy ennyire törődik velem, s mondtam neki egy bűvös szót: Nagymama. Aztán odamentem a drága jó Dorothy nővérhez, és hűséges társához. A nővér megajándékozott egy egész zacskó mentolos cukorkával és jó alaposan megölelgetett, míg a kutyussal váltottam egy pacsit.
-Ideje menni.- szólalt meg, az eddig néma Főtisztelendő Anya.

Nem is válaszoltam neki, sőt rá sem néztem, egyszerűen megfogtam a csomagjaimat és a kijárat felé vettem az irányt, így tudatva vele, hogy észre vettem. A kilincs lenyomása sokkal nehezebb volt, mint előtte bármikor. Nagy nehezen sikerült kijutnom az árvaház elé. A többiek is jöttek velem, s egy kupacban megálltak, még egyszer utoljára megszorítottam Őket, hiszen megláttam az értem érkezett kocsit, s az azt, vezető sofőrt, aki ott állt az autó ajtaja mellett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Mrs. Benett alkalmazottja lehet, mert a jármű oldalára díszes betűkkel volt kiírva a ’Benett’ családnév. Mindenki eljött velem egészen a kocsi ajtajáig, kivéve persze a Főtisztelendő Anyát, ám Mary nővér a sofőrrel is váltott pár szót, hogy megbizonyosodjon, a biztonságomról. Az a férfi, aki az autót vezette igazán magas, vékony ember. Sokkal inkább egy komornyik hatását keltette, mint sem sofőrét, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy hogyan néz ki az a férfi. Mialatt a csomagokat pakolta be a csomagtartóba,végig pörgettem magamban az eddigi életem ott: Az 'Árvák oltalmazójában'. A kocsiba ülve, azt hittem, hogy bármi jobb annál, mint, hogy én elmenjek onnan. A sofőr, később kiderült John névre hallgató ember is beszállt a járműbe… így már tudtam, hogy nincs visszaút. Néztem ki az ablakon, amint ott állt a két nővér és a srácok… az árvaház előtt, ami nekem eddig a percig az otthonomat jelentette. A brümmögő hang után már bizonyosan tudtam, hogy pár másodperc és elindulunk… ki tudja hová. Úgy is lett egyre távolabb és távolabb kerültünk mindentől, ami nekem eddig az életemet jelentette. A legfájóbb az volt, ahogy a srácok zokogva integettek, a messzeségbe nyúló otthon elől…

6. rész: A csodásan ragyogó csillag...

 Sziasztok Gyerekek! :)
Betartom az ígéretem, s máris hozom az új részt! Remélem elnyeri tetszéseteket, mert szívem lelkem benne van, talán fel is fedezhetitek a sorok között. Igazán jó olvasást! :)

Nem volt olyan messze a gyengélkedő mindössze egy emeletet kellett mennünk, ami normális esetben könnyű lett volna, ám két kis ’csomaggal’ nem volt egy könnyű eset. Körülbelül kétszer annyi idő alatt felértünk a mindig menta illatot árasztó szoba elé. Az oda vezető úton alig-alig szólaltunk meg Lindssel, ami igen meglepő, hiszen mi mindig fecsegünk, de azt hiszem ebben az esetben egyikünknek sem volt ereje a beszédhez. Na de ott tartottam, hogy megérkeztünk Dorothy nővérhez. Igazán érdemes megismerni Őt. Alacsony, az alkata hasonlít egy almához, kontyba kötött őszed haja van, kicsit hibbant, de csak is a legjobb értelemben. Na és persze mindig tartogat magánál egy- két mentolos cukorkát. Talán csak a szárny és a nassolni való nem stimmel és Dorothy nővér maga a fogtündér. Vagyis én mindig úgy képzeltem, hogy így nézhet ki. Minden esetre Ő is igazán fog hiányozni nekem, erről a helyről, mert Ő is hasonlóan, Mary nővérhez mindig törődött velünk. Azt szokta mondani, hogy Lindsie és vagyunk az Ő kis boszorkányai. S, hogy nálunk szebb és aranyosabb boszorkányokat sosem látott. Ha jó alaposan belegondolok, nem is tudom, miért vagyunk mi boszorkányok, bár egyszer megesett, hogy Irma nővér szobájába becsempéztük a kis Candyt. Ő nem más, mint a ’fogtündér’ hűséges kutyája, aki senkinek sem képes ártan, áldott jó állat, de Irma nővér halálosan retteg a kutyáktól, és hát meglehet, hogy mi ezt tudtuk is… Olyan vicces volt, amikor a szigorú nővér, fel s alá fejvesztve rohangászott s azt kiabálta, hogy: FENEVAD. Ám gondolhatjátok, hogy a ’Cukorka’ nevű kutyusnak esze ágában sem volt bántani a nővért, mindössze maximum egy pacsit akart vele váltani. Az igaz, hogy nem egy csivaváról beszélünk, de Candy sem nagytestű, hiszem Ő egy Basset hound, hogy érthetőbb legyen, olyan, mint Colombo nyomozó kutyusa. Kicsit lusta, de ha kell, úgy szalad, mint a nyúl. Sőt már csak azért sem illik rá a ’fenevad’ jelző, mert vegetáriánus. Ó igen vega kutya. Bármely furcsa is nem eszi meg a húst. Ami a legfurcsább, a macskáktól is retteg. Szóval Ő aztán nem árt senkinek, igazi csoda kutya. Mindenhová követi a gazdáját, még a rendelőben is ott szokott, lenni, de van, hogy a gyengélkedőre, nyíló teraszra barkácsolt házacskájában pihenget. Viszont most térjünk vissza a valóságba…
-Hol vagyunk, hol vagyunk?- tértek magukhoz az ikrek.
-Ne, ne mozogjatok… jaj úgy sajnálom srácok.- szabadkozott Linds.

-Mindjárt megnézem, hogy bemehetünk-e.- mondtam. Mert ugye eddig itt ültünk a hatalmas ajtó előtt, hiszen furcsa módon most be volt zárva.
-Kopp-kopp- kopogtam be.
Egy-két perc várakozás után egy vakkantást hallhattunk, majd lassan, a megszokott nyikorgással ki is nyílt az ajtó. 
-Sziasztok kedvekéim! Na mit történt az én boszorkáimmal?- köszöntött minket csicseregve Dorothy nővér, majd tette fel kérdését.

-Jó napot nővér! Kivételesen nem velünk van baj-, nevettem el magam, s mutattam, a két is ’áldozatra’.

-Ó… akkor már értem is. A két kis csirkefogónak meg mi történt a fejével?- nézett ránk a nővér, fejet csóválva, majd vigyorogva, hiszen hallotta a jajongást, amit a fiúk igazán profin adtak elő, körül belül rosszabbak voltak, mint a hisztis kislányok.

A nővér megfogta a srácok, és a kezébe vette Őket. Ámultunk-bámultunk, hogy milyen könnyen vette fel a két kis só zsákot. Majd amikor beért a menta illatot árasztó szobába, lerakta őket egy heverőre.

-Jaj de fáj, de fáj, biztosan megállunk majd a fejlődősben, és mi van, ha ez végzetes lesz?- panaszkodtak felváltva a srácok.

-Na jól van ám… ne akarjatok ennyire lelkiismeret furdalást ébreszteni Lindsieben. Tudjuk ám, hogy rendbe jöttök, Ti kópék. – mondtam.

-Mindössze jegelni kell, és jobb lesz, mint új korában.- mosolygott Dorothy nővér.

-Sajnálom Lindsie.- szólalt meg Rasty.

-Nem akartunk ám megbántani Lindsie… csak azt hittük, hogy ha nem leszünk jobban, akkor itt maradhat Holly- mondta Rony.

-Úgy szeretlek Titeket.- öleltem át a két kis kölyköt, miközben csak úgy potyogtak a könnyeim, mintha muszáj lett volna.

A következő percben már Lindsie is sírva fakadt… s odajött ölelkezni.

-Jaj gyerekek… ne sírjatok már, a végén még én is bőgni kezdek.- mondta szipogva a nővér.

El sem hittem, hogy ott kell hagynom őket… nem tudtam felfogni, miért is van úgy, ahogy mások parancsolják. Miért nem maradhatok ott, ahol én szeretnék… Csak is egy embert tudok, aki megváltoztathatta volna, az életemet… az apám, ha Ő, akkor nem rak ki az utcára, talán most nem itt tartanánk. Viszont, lehetséges, hogy akkor nem ismerem meg Őket sem.

-Tényleg hagyjuk ezt, ez az utolsó napunk együtt, csináljunk valamit.- törte meg az érzelmi kavalkádot Linds.

-Ez jó ötlet!- vigyorgott új fent a fogtündérhez hasonló nő.  Majd folytatta:

-Mit szólnátok, ha megnéznénk egy filmet, vagy elmehetnénk sétálni is… sőt szólhatnánk Mary nővérnek, a drága jó barátnőmnek is.

-És velünk mi lesz?- kérdezték kétségbeesetten az ikrek.

-Jó-jó, gyorsan bekötözzük a buksitokat, és minden rendben lesz, nem kell úgy kétségbe esni.

A nővér egy szempillantás alatt ellátta a fiúk sérülését, s még nyalókát is kaptunk mindannyian. A hadművelet végén füttyentett egyet és megjelent a kis Candy.

-Akkor indulhatunk?- lelkesedett a nővér.

-És a betegek?!- tettük fel kérdésünket Lindsievel, kísértetiesen egyszerre.

-Én nem látok itt senkit sem…- mondta, s utána még suttogta a következőt:
-Gyertek gyorsan, hogy ne is lássunk itt senkit.

Így hát gyorsan elindultunk a lépcsőn lefelé, majd megkerestük Mary nővért, aki könyvtárszobában tartózkodott. Az a szoba, maga a tökély. Hatalmas, ódon ablakai, könyvektől roskadozó polcai, képektől díszelgő falai. Talán a kedvenc helyem az otthonban. Olyan megnyugtató hangulata van annak a helyiségnek. Csöndes, sosem hemzsegnek ott az emberek. A könyvtárosi poszttal nem igazán törődött a Főtisztelendő Anya, így hát Mary nővér vállalta magára ezt a szerepet. Most is ott tartózkodott. Ahogy beléptünk éppen az ablakon nézett, kifelé, s egy könyvet tartott a kezében. Jól sejtettem milyen könyvet olvas éppen. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen jól tudtam, hogy Mary nővér kedvence Agatha Christie ahogy nekem is.
-Hát Ti?- nézett hátra, s észrevettem a szemében csillogó könnycseppet.

Senki sem szereti, ha látják, hogy egy kicsit elgyengül, de Mary nővér főként nem. Azt szokta mondani, hogy neki az a dolga, hogy minket erősítsen és nem, pedig fordítva. Nem szeretné, ha gyengének látnánk. Nekünk Ő egy hős… egy példakép. A fiúk, pedig szinte istenítik Őt. Ami érthető, hiszen Ők még kisebbek is.

-Kihasználjuk az utolsó napot együtt, és jöttünk magáért.- válaszoltam gyorsan, hogy még véletlenül, se tűnjön fel senkinek, főként ne a kicsiknek, hogy a nővér is megtört egy kicsit.

-Gyere kedves Mary, arra gondoltunk, hogy nézhetnénk együtt egy filmet, vagy elmehetnénk sétálni is, ezt még nem döntöttük el, neked mi a véleményed?- szólalt meg Dorothy nővér.

Mary és Dorothy nővérre nézve Lindsiet és magamat láttam a jövőben.  Olyan jó rájuk nézni, hiszen Ők is testvérekként szerették egymást, akárcsak mi.  Remélem, hogy hasonlóan fogunk festeni mi is az Ő korukban.

-Mit szólnátok, ha fényképalbumot néznénk?- vetette fel ötletét Mary nővér.

-Igazén örülnék neki…- mosolyodtam el.

Így is tettünk… egész este a rólunk készült képeket nézegettük, hiszen a nővérek az évek alatt összeállítottak rólunk, csak is rólunk egy albumot. Ami meglehetősen sok képet tartalmazott. Annyit nevettünk a fotókon, hogy már az oldalunk is fájt. Jó volt az-az este. Mondhatni méltó búcsú az ’Árvák oltalmazójától’. Az album végére érve, kiderült, hogy nem csak egy van a fénykép gyűjteményből, mert mind a négyünkre gondoltak, és persze maguknak is készítettek egyet. Így én is kaptam egyet, s el sem tudom mondani, hogy mennyire örültem ennek az ajándéknak, hiszen a közös emlékeinket sűrítette össze képkockákra. A fényképalbum elejére a ’Szeretünk’ szó volt írva. Miután átadták nekem, elköszöntünk a két jó barátnőtől majd, felmentünk a szobáinkba. A srácokat elkísértük, az úgynevezett ’dilisszobájukba’ avagy a hálójukba. Megvártuk, amíg elalszanak, utána mi is bementünk a szobánkba. Beérve, Lindsie leült az ágy szélére s körbenézett, kis idő múltán megszólalt:
-Szóval akkor holnap este már egyedül ülök a szobában igaz?- nézett rám.

Lehajtottam a fejemet, kerestem a megfelelő szavakat, ám mindössze egy halk ’igent’ tudtam kinyögni.

-Furcsa lesz… furcsa lesz nélküled Holls.- mondta.

-Nekem mondod Linds? Mit kezdek majd nélküled… nélkületek? – tettem fel költői kérdésem.

-Megleszel! Tudom, hogy talpra esett vagy, minden rendben lesz! Hidd el, hogy hamar eltelik ez az idő… és Mrs. Benett is normálisnak tűnik.- válaszolt, nyugtatóan.

-Mi van, ha ez a ’normálisság’ csak a látszat, mi van, ha ez csak egy, a külvilágnak, nekünk mutatott máz? … Bevallom, hogy nagyon félek… nem hiszem, hogy kibírom nélkületek. Ez a gyermekotthon, árvaház, mondjuk, aminek akarjuk, mégis csak az otthonunk. Bármilyen meghökkentő lehet, másoknak, jobb itt benn, mint ott kinn lenne…-taglaltam.

-Holly Stevens! Nem szabad feladnod! Megértetted? Sosem adhatod fel. Mindig lesznek az életünkben akadályok, hiszen ezt Te is jól tudod, nem kell magyaráznom, hogy vannak olyan emberek, akik még örülnek is annak, ha netalán szenvedni látnak minket, de lásd be, vannak, akik a javunkat akarják! Igaz, hogy csekélyebb számban de vannak. Muszáj bíznod, muszáj reménykedned!- vígasztalt.
-Ó igen… reménykedni… hiszen egész életem során csak reménykedtem, ez az egyetlen olyan dolog, amit nem tudtak belőlem ’kiölni’. Emlékszel, amikor azzal csúfoltak, hogy ’minek a remény, ha jön a rém’?
-Persze, hogy emlékszem. Kis korodban szinte minden éjjel felriadtál, és zokogtál, egy álmodban felbukkanó ’rém’ miatt.

-Nagyon valóságosnak tűnt… azt hittem, hogy bármikor megjelenhet, és elvihet.- nevettem fel a mondatom végén, hiszen rájöttem, hogy milyen gyermekded felfogás volt.

-Szeretlek, Te bolond, és hidd el, hogy minden rendben lesz, megígérem neked!- ölelt át Lindsie.
Egy kis lelket öntött belém, ám tudtam, hogy közel sem lesz könnyű…
-Viszont ideje lenne lefeküdni, hiszen holnap nehéz napnak nézünk elébe. – szólalt meg ismét Linds.

-Igen, ez igaz, és még egyszer köszönöm!- mondtam neki köszönetet újra.

-Ez csak természetes…-válaszolt, s már indult is a hálóruhájáért. Szinte öt percen belül az igazak álmát aludta... Én megvártam, hogy Lindsie elaludjon, aztán kiosontam a szobánkból, hiszen a folyosóról nyílt egy icipici terasz. Felhúztam a lila köntösöm,a bocis mamuszom s amilyen halkan csak tudtam elcsoszogtam, a nyikorgó ajtóig.Olyan csodás odakinn. Azon a helyen, úgy érzem, mintha nem léteznének problémák... ott sosem kell a következményektől félnem. A csillagos ég alatt az lehetek aki vagyok. Butaság, de én hiszek abban, hogy minden csillag egy-egy emberhez tartozik, még pedig azért mert a csillagok a szeretteink, s odafentről óvnak minket. Szóval, úgy gondolom, hogy az édesanyám is ott van... valahol az univerzum csodás rejtekében, onnan néz le rám. Véletlenül sem szeretnék csalódást okozni neki... minden vágyam, hogy büszkeség töltse el, ha Holly Stevensről van szó. S számomra mindig édesanyám csillaga ragyog a legfényesebben...
-Szeretlek Anya...-suttogtam, majd könnyes szemmel visszamentem a szobámba.

5. rész: Menekülnék... de nincs hová

 Sziasztok! :)
Mostanában nem hoztam nektek új részt, de ezt most bepótolom,igyekszem folyamatosan írni. Igazán örülnék, ha mondanátok véleményt, a bloggal kapcsolatban. Jó olvasást kívánok!

Olyan gyorsan rohantam amilyen iramban bírták a lábaim. Futottam és csak futottam, mint, ha menekülnék a sorsom elől. Legbelül tudtam, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, de ott volt az a hang a fejemben vagy inkább a szívemben, hogy nem szabad feladnom, nem mondhatják, meg mit tegyek- ez az én életem. Bármilyen furcsa, bonyolult, na és persze nem mindenkinek tetsző, de az enyém! Miközben a folyosó az én lábam nyomától zengett hirtelen történt valami. Egy kiáltást hallottam a hátam mögül.

-Holly!- kaptam fel a fejem a nevem hallatán.
Hirtelenjében nem tudtam, ki lehet az, hiszen nagyon elmerültem a gondolataimban. Gyorsan hátrafordultam, s közben újra átfutottak az agyamon a szobában történtek.

-Igen?- kérdeztem zavartan.

Fel sem fogtam, hogy ki áll ott…
-Hát tudod… én csak szeretném megbeszélni veled, az imént történteket.
Ennél a mondatnál kitisztult a látásom… Mrs. Benett állt előttem.
-Nincs mit megbeszélni! Nem megyek sehová és kész! Nem vagyok egy rongybaba, akit mindig le lehet emelni a polcról, majd ledobni a földre és összetiporni.- válaszoltam jelezve akaratomat.
-Sajnálom, de nincs mit tenni… a dolgokon már nem tudunk változtatni. Viszont megpróbálhatnánk együttműködni… úgy mindkettőnknek könnyebb lenne a dolga.- mondta.

-Tudja mit?! Nekem Önnel tényleg nincs semmi bajom, sőt hálás vagyok, hogy ennyire megértő, de én nem vagyok az a tipikus könnyű eset. Nem fogok tudni változni, és higgye el, nem én vagyok az Önnek megfelelő lány. Talál nálam sokkal, de sokkal jobb gyereket is! -válaszoltam.

-Óh ha tudnád, mennyire ismerős ez a nézés, ez a makacs tekintet…-mondta mosolyogva.
Erre a mondatra nem igazán tudtam válaszolni, mert igazából fel sem fogtam, hogy vajon mire gondolhat a hölgy, hiszen nekem nincsen senkim, ezért nem hasonlíthatok senkire, akit ismer…
-Látom nem érted. Az a valaki én vagyok.- világosított fel.

-Maga?! De hiszen maga, egy kifinomult hölgy…-értetlenkedtem továbbra is.

-Ne butáskodj, nem vagyok én kifinomult, sem úri hölgy, vagyok, aki vagyok, az, amivé az élet formált. El sem hinnéd, mennyire hasonlított a viselkedésem a tiédre.- vázolta nekem, kedvesen és mosollyal arcán.

-Őszintén szólva elég nehéz elképzelni, hogy maga valaha, is olyan lett volna, mint én, mert én…- sóhajtottam.
-Te mi? –mosolygott, ám kicsit dorgáló tekintete volt… majd folytatta: Holly Stevens Ön egy igazán értékes ember.
Erre sem tudtam semmi használhatót kinyögni, így hát egy mosollyal jeleztem, hogy igazán jól esett, amit mondott.
Közben a folyosó végén megláttam a barátaimat, amint épp felém rohannak.
Holly… Holly… Holly- ordítozták újra és újra egymást felváltva.
Miközben felém futottak a drága barátnőm sikeresen fejbe vágta az ikreket… persze nem szándékosan, de mit ne mondjak jó nagyot csattant. Úgy dőltek ketté, mint két krumplis zsák, nem beszélve a sipákolásról. Körülbelül úgy nevettem, mintha muszáj lenne, ám pár másodperc után feleszméltem és a segítségükre siettem. Linds és én húztuk fel a két ’lököttet’.  Na és a legnagyobb meglepődésemre Mrs. Benett is odajött, hogy segítsen.
-Jajj fiúk… ti aztán jól kidőltetek, az lesz a legjobb, ha bejegeljük a fejeteket, hamar rendbe jön, nem kell megijedni.- mondta kedvesen.
Közben ránéztem a barátnőmre, aki a kezdetleges nevetés után, lelkiismeret-furdalással küszködött. Éppen indultam volna felé, hogy megvigasztaljam, de egy dübörgő hang miatt, hátra kaptam a fejem. Olyan volt akárcsak egy elefánt csorda vonulása. Ám mindössze egyetlen személyhez tartozott eme ’csodás’ trappolás. Természetesen a Főtisztelendő Anya lepett meg minket személyével. Úgy loholt felén, mintha az élete függne attól a pár métertől…
-Mrs. Benett! Mrs. Benett!- szajkózta újra és újra, egy kicsit kétségbeesetten.
A hölgy ettől függetlenül, igazán higgadtan tekintett hátra…
-Igen?- kérdezte, ám épp, hogy ránézett az apácára, mert inkább a fiúk hogylétével volt elfoglalva.

-Jaj de jó, hogy utolértem Mrs. Benett… azt hittem el is ment, és, hogy az irodában történtek után már nem is akarja örökbe fogadni ezt a hálátlan teremtést.- válaszolt a feketeruhás nő, miközben vetett rám egy igen megvető, utálatot, sugárzó pillantást.

-Nem értem mire céloz Tisztelendő Anya. Nem találok semmi kivetni valót Hollyban.- válaszolt, majd rám kacsintott.
-Ő… ő… ő – habogott az igazságtalan apáca. Majd folytatta, miután rájött, hogy senki sem fogja az Ő pártját.:
-Szóval akkor, holnap indulnak, igaz?- tette fel kérdését igen hivatalos, ám az eddigi álarcához méltán, nyájas stílusban. 
-Minden pontosan, az eddig megbeszéltekhez híven fog zajlani. Hollyért holnap délután 1órára érkezik egy sofőr. –jelentette ki Mrs. Benett.
Abban a percben megint elöntött a düh, hiszen tudtam, hogy tehetetlen vagyok a sorsommal szemben. Már majdnem újra elkezdtem könnyezni, ám rápillantottam Lindsiere aki ott állt a fiúk mellett. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, nem omolhatok össze előttük. Nem akartam még nehezebbé tenni az amúgy sem könnyűnek mondható helyzetet. Tehát inkább magamra erőltettem egy nehéz helyzetre tartogatott mű mosolyt, s a ’családomra’ néztem. Arra a három emberre, akit a világon a legjobban szeretek. Persze van egy negyedik is… a drága jó Mary nővér, akinek oly sok mindent köszönhetek. Amikor szükségem volt rá, mindig ott állt mellettem. Most sem volt másképp, nem hazudtolta meg önmagát, hiszen, pont, amikor rá gondoltam, felbukkant a végtelennek tűnő folyosó végében. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom.
-Szóval… nincs más választásom, igaz? Muszáj itt hagynom Őket?- kérdeztem, erőtlenül, s közben a srácokra, majd a közeledő apácára tekintettem.

Nem kaptam választ. Senki sem szólalt meg. Mindenki ott állt, akár egy tekebábú. Olyan volt, mintha csak arra várnának, hogy valaki gurítsa a koromfekete golyót, s eldőljenek… Azt hiszem engem eltalált az a feketeség… számomra az a tehetetlen valóság volt. Semmit de semmit nem tehettem az ellen, ami rám várt. Nem tudtam hova szökni, nem tudtam hogyan ellenkezni, kifogytam az okokból, amiért itt kellene maradnom. Csak is ismételni tudtam volna magam… de arra nem maradt elegendő erőm. Minden, amiben hittem, összedőlni látszott. Mire feleszméltem a gondolataim börtönéből, már Mary nővér is ott állt körünkben. Rám nézett, s olyan volt, mintha csak szemeivel beszélne hozzám, azt mondta, hogy ’minden rendben lesz’.  Hirtelen eszembe jutott, hogy a srácok nem éppen a legjobb állapotban vannak, s emiatt megszólaltam
-Mary nővér! Azt hiszem nem ártana a két kis csirkefogót bevinni Dorothy nővérhez, eléggé beverték a fejüket. De majd Lindsievel elkísérjük őket. Remélhetőleg bent lesz a gyengélkedőn a nővér. – mondtam.
Először úgy nézett rám a nővér akár egy ufóra, hiszen tudta, hogy nem vagyok olyan jó lelki állapotban, még is a fiúk ügye miatt szólaltam meg, de aztán láttam rajta, hogy megért engem, és jobb, ha elterelem a gondolataimat. S ez az utolsó napom itt, így hát ezt már had öltsem úgy, ahogy kedvem tartja.

-Persze Holly, menjetek csak, majd később megnézem, mi van a két jómadárral, és akkor majd elmesélitek mi is történt.- mondta mosolyogva.

Amikor a baleset okáról lett szó, tudtam, hogy a legjobb barátnőm nagyon rosszul érzi magát, így hát ránéztem, oldalba böktem, rávigyorogtam, s indulásra késztettem. A srácok nagyon kómásak voltak, szinte azt sem tudták hol vannak. Segítettünk nekik felállni, és a járásban is támogatni kellett Őket. Mikor nagy nehezen elindultunk, megszólalt Mrs. Benett.
-Akkor, viszlát…- hallhattuk kedvesen csengő hangját.
-Viszontlátásra- mondtuk egyszerre a barátnőmmel, ám közel sem voltam lelkes, sőt inkább érdektelen volt a hangom, ám hátra fordultam, és bólintottam egyet a fejemmel, az illendőség kedvéért.

Aztán továbbhaladtunk.