5. rész: Menekülnék... de nincs hová

 Sziasztok! :)
Mostanában nem hoztam nektek új részt, de ezt most bepótolom,igyekszem folyamatosan írni. Igazán örülnék, ha mondanátok véleményt, a bloggal kapcsolatban. Jó olvasást kívánok!

Olyan gyorsan rohantam amilyen iramban bírták a lábaim. Futottam és csak futottam, mint, ha menekülnék a sorsom elől. Legbelül tudtam, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, de ott volt az a hang a fejemben vagy inkább a szívemben, hogy nem szabad feladnom, nem mondhatják, meg mit tegyek- ez az én életem. Bármilyen furcsa, bonyolult, na és persze nem mindenkinek tetsző, de az enyém! Miközben a folyosó az én lábam nyomától zengett hirtelen történt valami. Egy kiáltást hallottam a hátam mögül.

-Holly!- kaptam fel a fejem a nevem hallatán.
Hirtelenjében nem tudtam, ki lehet az, hiszen nagyon elmerültem a gondolataimban. Gyorsan hátrafordultam, s közben újra átfutottak az agyamon a szobában történtek.

-Igen?- kérdeztem zavartan.

Fel sem fogtam, hogy ki áll ott…
-Hát tudod… én csak szeretném megbeszélni veled, az imént történteket.
Ennél a mondatnál kitisztult a látásom… Mrs. Benett állt előttem.
-Nincs mit megbeszélni! Nem megyek sehová és kész! Nem vagyok egy rongybaba, akit mindig le lehet emelni a polcról, majd ledobni a földre és összetiporni.- válaszoltam jelezve akaratomat.
-Sajnálom, de nincs mit tenni… a dolgokon már nem tudunk változtatni. Viszont megpróbálhatnánk együttműködni… úgy mindkettőnknek könnyebb lenne a dolga.- mondta.

-Tudja mit?! Nekem Önnel tényleg nincs semmi bajom, sőt hálás vagyok, hogy ennyire megértő, de én nem vagyok az a tipikus könnyű eset. Nem fogok tudni változni, és higgye el, nem én vagyok az Önnek megfelelő lány. Talál nálam sokkal, de sokkal jobb gyereket is! -válaszoltam.

-Óh ha tudnád, mennyire ismerős ez a nézés, ez a makacs tekintet…-mondta mosolyogva.
Erre a mondatra nem igazán tudtam válaszolni, mert igazából fel sem fogtam, hogy vajon mire gondolhat a hölgy, hiszen nekem nincsen senkim, ezért nem hasonlíthatok senkire, akit ismer…
-Látom nem érted. Az a valaki én vagyok.- világosított fel.

-Maga?! De hiszen maga, egy kifinomult hölgy…-értetlenkedtem továbbra is.

-Ne butáskodj, nem vagyok én kifinomult, sem úri hölgy, vagyok, aki vagyok, az, amivé az élet formált. El sem hinnéd, mennyire hasonlított a viselkedésem a tiédre.- vázolta nekem, kedvesen és mosollyal arcán.

-Őszintén szólva elég nehéz elképzelni, hogy maga valaha, is olyan lett volna, mint én, mert én…- sóhajtottam.
-Te mi? –mosolygott, ám kicsit dorgáló tekintete volt… majd folytatta: Holly Stevens Ön egy igazán értékes ember.
Erre sem tudtam semmi használhatót kinyögni, így hát egy mosollyal jeleztem, hogy igazán jól esett, amit mondott.
Közben a folyosó végén megláttam a barátaimat, amint épp felém rohannak.
Holly… Holly… Holly- ordítozták újra és újra egymást felváltva.
Miközben felém futottak a drága barátnőm sikeresen fejbe vágta az ikreket… persze nem szándékosan, de mit ne mondjak jó nagyot csattant. Úgy dőltek ketté, mint két krumplis zsák, nem beszélve a sipákolásról. Körülbelül úgy nevettem, mintha muszáj lenne, ám pár másodperc után feleszméltem és a segítségükre siettem. Linds és én húztuk fel a két ’lököttet’.  Na és a legnagyobb meglepődésemre Mrs. Benett is odajött, hogy segítsen.
-Jajj fiúk… ti aztán jól kidőltetek, az lesz a legjobb, ha bejegeljük a fejeteket, hamar rendbe jön, nem kell megijedni.- mondta kedvesen.
Közben ránéztem a barátnőmre, aki a kezdetleges nevetés után, lelkiismeret-furdalással küszködött. Éppen indultam volna felé, hogy megvigasztaljam, de egy dübörgő hang miatt, hátra kaptam a fejem. Olyan volt akárcsak egy elefánt csorda vonulása. Ám mindössze egyetlen személyhez tartozott eme ’csodás’ trappolás. Természetesen a Főtisztelendő Anya lepett meg minket személyével. Úgy loholt felén, mintha az élete függne attól a pár métertől…
-Mrs. Benett! Mrs. Benett!- szajkózta újra és újra, egy kicsit kétségbeesetten.
A hölgy ettől függetlenül, igazán higgadtan tekintett hátra…
-Igen?- kérdezte, ám épp, hogy ránézett az apácára, mert inkább a fiúk hogylétével volt elfoglalva.

-Jaj de jó, hogy utolértem Mrs. Benett… azt hittem el is ment, és, hogy az irodában történtek után már nem is akarja örökbe fogadni ezt a hálátlan teremtést.- válaszolt a feketeruhás nő, miközben vetett rám egy igen megvető, utálatot, sugárzó pillantást.

-Nem értem mire céloz Tisztelendő Anya. Nem találok semmi kivetni valót Hollyban.- válaszolt, majd rám kacsintott.
-Ő… ő… ő – habogott az igazságtalan apáca. Majd folytatta, miután rájött, hogy senki sem fogja az Ő pártját.:
-Szóval akkor, holnap indulnak, igaz?- tette fel kérdését igen hivatalos, ám az eddigi álarcához méltán, nyájas stílusban. 
-Minden pontosan, az eddig megbeszéltekhez híven fog zajlani. Hollyért holnap délután 1órára érkezik egy sofőr. –jelentette ki Mrs. Benett.
Abban a percben megint elöntött a düh, hiszen tudtam, hogy tehetetlen vagyok a sorsommal szemben. Már majdnem újra elkezdtem könnyezni, ám rápillantottam Lindsiere aki ott állt a fiúk mellett. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, nem omolhatok össze előttük. Nem akartam még nehezebbé tenni az amúgy sem könnyűnek mondható helyzetet. Tehát inkább magamra erőltettem egy nehéz helyzetre tartogatott mű mosolyt, s a ’családomra’ néztem. Arra a három emberre, akit a világon a legjobban szeretek. Persze van egy negyedik is… a drága jó Mary nővér, akinek oly sok mindent köszönhetek. Amikor szükségem volt rá, mindig ott állt mellettem. Most sem volt másképp, nem hazudtolta meg önmagát, hiszen, pont, amikor rá gondoltam, felbukkant a végtelennek tűnő folyosó végében. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom.
-Szóval… nincs más választásom, igaz? Muszáj itt hagynom Őket?- kérdeztem, erőtlenül, s közben a srácokra, majd a közeledő apácára tekintettem.

Nem kaptam választ. Senki sem szólalt meg. Mindenki ott állt, akár egy tekebábú. Olyan volt, mintha csak arra várnának, hogy valaki gurítsa a koromfekete golyót, s eldőljenek… Azt hiszem engem eltalált az a feketeség… számomra az a tehetetlen valóság volt. Semmit de semmit nem tehettem az ellen, ami rám várt. Nem tudtam hova szökni, nem tudtam hogyan ellenkezni, kifogytam az okokból, amiért itt kellene maradnom. Csak is ismételni tudtam volna magam… de arra nem maradt elegendő erőm. Minden, amiben hittem, összedőlni látszott. Mire feleszméltem a gondolataim börtönéből, már Mary nővér is ott állt körünkben. Rám nézett, s olyan volt, mintha csak szemeivel beszélne hozzám, azt mondta, hogy ’minden rendben lesz’.  Hirtelen eszembe jutott, hogy a srácok nem éppen a legjobb állapotban vannak, s emiatt megszólaltam
-Mary nővér! Azt hiszem nem ártana a két kis csirkefogót bevinni Dorothy nővérhez, eléggé beverték a fejüket. De majd Lindsievel elkísérjük őket. Remélhetőleg bent lesz a gyengélkedőn a nővér. – mondtam.
Először úgy nézett rám a nővér akár egy ufóra, hiszen tudta, hogy nem vagyok olyan jó lelki állapotban, még is a fiúk ügye miatt szólaltam meg, de aztán láttam rajta, hogy megért engem, és jobb, ha elterelem a gondolataimat. S ez az utolsó napom itt, így hát ezt már had öltsem úgy, ahogy kedvem tartja.

-Persze Holly, menjetek csak, majd később megnézem, mi van a két jómadárral, és akkor majd elmesélitek mi is történt.- mondta mosolyogva.

Amikor a baleset okáról lett szó, tudtam, hogy a legjobb barátnőm nagyon rosszul érzi magát, így hát ránéztem, oldalba böktem, rávigyorogtam, s indulásra késztettem. A srácok nagyon kómásak voltak, szinte azt sem tudták hol vannak. Segítettünk nekik felállni, és a járásban is támogatni kellett Őket. Mikor nagy nehezen elindultunk, megszólalt Mrs. Benett.
-Akkor, viszlát…- hallhattuk kedvesen csengő hangját.
-Viszontlátásra- mondtuk egyszerre a barátnőmmel, ám közel sem voltam lelkes, sőt inkább érdektelen volt a hangom, ám hátra fordultam, és bólintottam egyet a fejemmel, az illendőség kedvéért.

Aztán továbbhaladtunk.