6. rész: A csodásan ragyogó csillag...

 Sziasztok Gyerekek! :)
Betartom az ígéretem, s máris hozom az új részt! Remélem elnyeri tetszéseteket, mert szívem lelkem benne van, talán fel is fedezhetitek a sorok között. Igazán jó olvasást! :)

Nem volt olyan messze a gyengélkedő mindössze egy emeletet kellett mennünk, ami normális esetben könnyű lett volna, ám két kis ’csomaggal’ nem volt egy könnyű eset. Körülbelül kétszer annyi idő alatt felértünk a mindig menta illatot árasztó szoba elé. Az oda vezető úton alig-alig szólaltunk meg Lindssel, ami igen meglepő, hiszen mi mindig fecsegünk, de azt hiszem ebben az esetben egyikünknek sem volt ereje a beszédhez. Na de ott tartottam, hogy megérkeztünk Dorothy nővérhez. Igazán érdemes megismerni Őt. Alacsony, az alkata hasonlít egy almához, kontyba kötött őszed haja van, kicsit hibbant, de csak is a legjobb értelemben. Na és persze mindig tartogat magánál egy- két mentolos cukorkát. Talán csak a szárny és a nassolni való nem stimmel és Dorothy nővér maga a fogtündér. Vagyis én mindig úgy képzeltem, hogy így nézhet ki. Minden esetre Ő is igazán fog hiányozni nekem, erről a helyről, mert Ő is hasonlóan, Mary nővérhez mindig törődött velünk. Azt szokta mondani, hogy Lindsie és vagyunk az Ő kis boszorkányai. S, hogy nálunk szebb és aranyosabb boszorkányokat sosem látott. Ha jó alaposan belegondolok, nem is tudom, miért vagyunk mi boszorkányok, bár egyszer megesett, hogy Irma nővér szobájába becsempéztük a kis Candyt. Ő nem más, mint a ’fogtündér’ hűséges kutyája, aki senkinek sem képes ártan, áldott jó állat, de Irma nővér halálosan retteg a kutyáktól, és hát meglehet, hogy mi ezt tudtuk is… Olyan vicces volt, amikor a szigorú nővér, fel s alá fejvesztve rohangászott s azt kiabálta, hogy: FENEVAD. Ám gondolhatjátok, hogy a ’Cukorka’ nevű kutyusnak esze ágában sem volt bántani a nővért, mindössze maximum egy pacsit akart vele váltani. Az igaz, hogy nem egy csivaváról beszélünk, de Candy sem nagytestű, hiszem Ő egy Basset hound, hogy érthetőbb legyen, olyan, mint Colombo nyomozó kutyusa. Kicsit lusta, de ha kell, úgy szalad, mint a nyúl. Sőt már csak azért sem illik rá a ’fenevad’ jelző, mert vegetáriánus. Ó igen vega kutya. Bármely furcsa is nem eszi meg a húst. Ami a legfurcsább, a macskáktól is retteg. Szóval Ő aztán nem árt senkinek, igazi csoda kutya. Mindenhová követi a gazdáját, még a rendelőben is ott szokott, lenni, de van, hogy a gyengélkedőre, nyíló teraszra barkácsolt házacskájában pihenget. Viszont most térjünk vissza a valóságba…
-Hol vagyunk, hol vagyunk?- tértek magukhoz az ikrek.
-Ne, ne mozogjatok… jaj úgy sajnálom srácok.- szabadkozott Linds.

-Mindjárt megnézem, hogy bemehetünk-e.- mondtam. Mert ugye eddig itt ültünk a hatalmas ajtó előtt, hiszen furcsa módon most be volt zárva.
-Kopp-kopp- kopogtam be.
Egy-két perc várakozás után egy vakkantást hallhattunk, majd lassan, a megszokott nyikorgással ki is nyílt az ajtó. 
-Sziasztok kedvekéim! Na mit történt az én boszorkáimmal?- köszöntött minket csicseregve Dorothy nővér, majd tette fel kérdését.

-Jó napot nővér! Kivételesen nem velünk van baj-, nevettem el magam, s mutattam, a két is ’áldozatra’.

-Ó… akkor már értem is. A két kis csirkefogónak meg mi történt a fejével?- nézett ránk a nővér, fejet csóválva, majd vigyorogva, hiszen hallotta a jajongást, amit a fiúk igazán profin adtak elő, körül belül rosszabbak voltak, mint a hisztis kislányok.

A nővér megfogta a srácok, és a kezébe vette Őket. Ámultunk-bámultunk, hogy milyen könnyen vette fel a két kis só zsákot. Majd amikor beért a menta illatot árasztó szobába, lerakta őket egy heverőre.

-Jaj de fáj, de fáj, biztosan megállunk majd a fejlődősben, és mi van, ha ez végzetes lesz?- panaszkodtak felváltva a srácok.

-Na jól van ám… ne akarjatok ennyire lelkiismeret furdalást ébreszteni Lindsieben. Tudjuk ám, hogy rendbe jöttök, Ti kópék. – mondtam.

-Mindössze jegelni kell, és jobb lesz, mint új korában.- mosolygott Dorothy nővér.

-Sajnálom Lindsie.- szólalt meg Rasty.

-Nem akartunk ám megbántani Lindsie… csak azt hittük, hogy ha nem leszünk jobban, akkor itt maradhat Holly- mondta Rony.

-Úgy szeretlek Titeket.- öleltem át a két kis kölyköt, miközben csak úgy potyogtak a könnyeim, mintha muszáj lett volna.

A következő percben már Lindsie is sírva fakadt… s odajött ölelkezni.

-Jaj gyerekek… ne sírjatok már, a végén még én is bőgni kezdek.- mondta szipogva a nővér.

El sem hittem, hogy ott kell hagynom őket… nem tudtam felfogni, miért is van úgy, ahogy mások parancsolják. Miért nem maradhatok ott, ahol én szeretnék… Csak is egy embert tudok, aki megváltoztathatta volna, az életemet… az apám, ha Ő, akkor nem rak ki az utcára, talán most nem itt tartanánk. Viszont, lehetséges, hogy akkor nem ismerem meg Őket sem.

-Tényleg hagyjuk ezt, ez az utolsó napunk együtt, csináljunk valamit.- törte meg az érzelmi kavalkádot Linds.

-Ez jó ötlet!- vigyorgott új fent a fogtündérhez hasonló nő.  Majd folytatta:

-Mit szólnátok, ha megnéznénk egy filmet, vagy elmehetnénk sétálni is… sőt szólhatnánk Mary nővérnek, a drága jó barátnőmnek is.

-És velünk mi lesz?- kérdezték kétségbeesetten az ikrek.

-Jó-jó, gyorsan bekötözzük a buksitokat, és minden rendben lesz, nem kell úgy kétségbe esni.

A nővér egy szempillantás alatt ellátta a fiúk sérülését, s még nyalókát is kaptunk mindannyian. A hadművelet végén füttyentett egyet és megjelent a kis Candy.

-Akkor indulhatunk?- lelkesedett a nővér.

-És a betegek?!- tettük fel kérdésünket Lindsievel, kísértetiesen egyszerre.

-Én nem látok itt senkit sem…- mondta, s utána még suttogta a következőt:
-Gyertek gyorsan, hogy ne is lássunk itt senkit.

Így hát gyorsan elindultunk a lépcsőn lefelé, majd megkerestük Mary nővért, aki könyvtárszobában tartózkodott. Az a szoba, maga a tökély. Hatalmas, ódon ablakai, könyvektől roskadozó polcai, képektől díszelgő falai. Talán a kedvenc helyem az otthonban. Olyan megnyugtató hangulata van annak a helyiségnek. Csöndes, sosem hemzsegnek ott az emberek. A könyvtárosi poszttal nem igazán törődött a Főtisztelendő Anya, így hát Mary nővér vállalta magára ezt a szerepet. Most is ott tartózkodott. Ahogy beléptünk éppen az ablakon nézett, kifelé, s egy könyvet tartott a kezében. Jól sejtettem milyen könyvet olvas éppen. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen jól tudtam, hogy Mary nővér kedvence Agatha Christie ahogy nekem is.
-Hát Ti?- nézett hátra, s észrevettem a szemében csillogó könnycseppet.

Senki sem szereti, ha látják, hogy egy kicsit elgyengül, de Mary nővér főként nem. Azt szokta mondani, hogy neki az a dolga, hogy minket erősítsen és nem, pedig fordítva. Nem szeretné, ha gyengének látnánk. Nekünk Ő egy hős… egy példakép. A fiúk, pedig szinte istenítik Őt. Ami érthető, hiszen Ők még kisebbek is.

-Kihasználjuk az utolsó napot együtt, és jöttünk magáért.- válaszoltam gyorsan, hogy még véletlenül, se tűnjön fel senkinek, főként ne a kicsiknek, hogy a nővér is megtört egy kicsit.

-Gyere kedves Mary, arra gondoltunk, hogy nézhetnénk együtt egy filmet, vagy elmehetnénk sétálni is, ezt még nem döntöttük el, neked mi a véleményed?- szólalt meg Dorothy nővér.

Mary és Dorothy nővérre nézve Lindsiet és magamat láttam a jövőben.  Olyan jó rájuk nézni, hiszen Ők is testvérekként szerették egymást, akárcsak mi.  Remélem, hogy hasonlóan fogunk festeni mi is az Ő korukban.

-Mit szólnátok, ha fényképalbumot néznénk?- vetette fel ötletét Mary nővér.

-Igazén örülnék neki…- mosolyodtam el.

Így is tettünk… egész este a rólunk készült képeket nézegettük, hiszen a nővérek az évek alatt összeállítottak rólunk, csak is rólunk egy albumot. Ami meglehetősen sok képet tartalmazott. Annyit nevettünk a fotókon, hogy már az oldalunk is fájt. Jó volt az-az este. Mondhatni méltó búcsú az ’Árvák oltalmazójától’. Az album végére érve, kiderült, hogy nem csak egy van a fénykép gyűjteményből, mert mind a négyünkre gondoltak, és persze maguknak is készítettek egyet. Így én is kaptam egyet, s el sem tudom mondani, hogy mennyire örültem ennek az ajándéknak, hiszen a közös emlékeinket sűrítette össze képkockákra. A fényképalbum elejére a ’Szeretünk’ szó volt írva. Miután átadták nekem, elköszöntünk a két jó barátnőtől majd, felmentünk a szobáinkba. A srácokat elkísértük, az úgynevezett ’dilisszobájukba’ avagy a hálójukba. Megvártuk, amíg elalszanak, utána mi is bementünk a szobánkba. Beérve, Lindsie leült az ágy szélére s körbenézett, kis idő múltán megszólalt:
-Szóval akkor holnap este már egyedül ülök a szobában igaz?- nézett rám.

Lehajtottam a fejemet, kerestem a megfelelő szavakat, ám mindössze egy halk ’igent’ tudtam kinyögni.

-Furcsa lesz… furcsa lesz nélküled Holls.- mondta.

-Nekem mondod Linds? Mit kezdek majd nélküled… nélkületek? – tettem fel költői kérdésem.

-Megleszel! Tudom, hogy talpra esett vagy, minden rendben lesz! Hidd el, hogy hamar eltelik ez az idő… és Mrs. Benett is normálisnak tűnik.- válaszolt, nyugtatóan.

-Mi van, ha ez a ’normálisság’ csak a látszat, mi van, ha ez csak egy, a külvilágnak, nekünk mutatott máz? … Bevallom, hogy nagyon félek… nem hiszem, hogy kibírom nélkületek. Ez a gyermekotthon, árvaház, mondjuk, aminek akarjuk, mégis csak az otthonunk. Bármilyen meghökkentő lehet, másoknak, jobb itt benn, mint ott kinn lenne…-taglaltam.

-Holly Stevens! Nem szabad feladnod! Megértetted? Sosem adhatod fel. Mindig lesznek az életünkben akadályok, hiszen ezt Te is jól tudod, nem kell magyaráznom, hogy vannak olyan emberek, akik még örülnek is annak, ha netalán szenvedni látnak minket, de lásd be, vannak, akik a javunkat akarják! Igaz, hogy csekélyebb számban de vannak. Muszáj bíznod, muszáj reménykedned!- vígasztalt.
-Ó igen… reménykedni… hiszen egész életem során csak reménykedtem, ez az egyetlen olyan dolog, amit nem tudtak belőlem ’kiölni’. Emlékszel, amikor azzal csúfoltak, hogy ’minek a remény, ha jön a rém’?
-Persze, hogy emlékszem. Kis korodban szinte minden éjjel felriadtál, és zokogtál, egy álmodban felbukkanó ’rém’ miatt.

-Nagyon valóságosnak tűnt… azt hittem, hogy bármikor megjelenhet, és elvihet.- nevettem fel a mondatom végén, hiszen rájöttem, hogy milyen gyermekded felfogás volt.

-Szeretlek, Te bolond, és hidd el, hogy minden rendben lesz, megígérem neked!- ölelt át Lindsie.
Egy kis lelket öntött belém, ám tudtam, hogy közel sem lesz könnyű…
-Viszont ideje lenne lefeküdni, hiszen holnap nehéz napnak nézünk elébe. – szólalt meg ismét Linds.

-Igen, ez igaz, és még egyszer köszönöm!- mondtam neki köszönetet újra.

-Ez csak természetes…-válaszolt, s már indult is a hálóruhájáért. Szinte öt percen belül az igazak álmát aludta... Én megvártam, hogy Lindsie elaludjon, aztán kiosontam a szobánkból, hiszen a folyosóról nyílt egy icipici terasz. Felhúztam a lila köntösöm,a bocis mamuszom s amilyen halkan csak tudtam elcsoszogtam, a nyikorgó ajtóig.Olyan csodás odakinn. Azon a helyen, úgy érzem, mintha nem léteznének problémák... ott sosem kell a következményektől félnem. A csillagos ég alatt az lehetek aki vagyok. Butaság, de én hiszek abban, hogy minden csillag egy-egy emberhez tartozik, még pedig azért mert a csillagok a szeretteink, s odafentről óvnak minket. Szóval, úgy gondolom, hogy az édesanyám is ott van... valahol az univerzum csodás rejtekében, onnan néz le rám. Véletlenül sem szeretnék csalódást okozni neki... minden vágyam, hogy büszkeség töltse el, ha Holly Stevensről van szó. S számomra mindig édesanyám csillaga ragyog a legfényesebben...
-Szeretlek Anya...-suttogtam, majd könnyes szemmel visszamentem a szobámba.