3. rész: 'Tollasbál'

Sziasztok! :) 
Ez a rész a kapcsolatokról és azoknak jelentőségéről, szól. Na és persze arról, hogy a barátság a történet, egyik legfontosabb mozgatórugója. :) Remélem tetszeni fog.Ui.: Írjatok,vagy osszatok facen, hogy-hogyan tetszik, bármilyen véleményt szívesen fogadok. :)

Egy hosszú éjszaka után felvirradt a reggel.  Egész éjjel azon, gondolkodtam, hogy milyen lehet a titokzatos hölgy. Úgy képzelem, nagyvilági, gazdag nő akinek, egész éltében mindene megvolt és sosem kellett küzdenie semmiért.  Arra, nem sikerült magyarázatot találnom, hogy miért is akar örökbe fogadó lenni, arra, pedig végképp, nem, hogy miért pont engem?! ..  Ahogy megszólalt az ébresztőóra, a gyomrom görcsbe rándult és a gondolataim leginkább, egy cica gombolyagához hasonlítottak.  Magamnak is nehéz volt bevallanom, de féltem, igen, rettegtem. Már csak a helyzettől is idegenkedem, nem beszélve a találkozásról.  Megfogadtam, hogy nem fogok, kiborulni és jelenetet rendezni…- ó ne, hogy azt higgyétek, hogy ez egy ilyen angyali fordulat, mindössze, Mary nővér a lelkemre kötötte, hogy uralkodjak a hirtelen érzelmek felett.  Megteszem, ám csak azért, mert Ő kért rá.  Viszont a megjátszás nem az én stílusom, és nem is fogok ezen változtatni még az apáca kedvéért sem.  Magamat adom, mindössze egy kicsit visszafogottabb kiadásban.  A 8 órai ébredés után, egyre inkább kezdtem utálni ezt az egészet.  Lindsie is felkelt és odajött hozzám beszélgetni.
-Jaj, Holls… nem lesz semmi baj-, mondta először, miközben odatelepedett mellém az ágyamra.
-Remélem Linds, nagyon remélem…- sóhajtottam.
-Mi baj is történhetne? Erős vagy, és ezt is túléled, mellesleg én is itt vagyok melletted, nem hagyom annyiban, ha el akarnak vinni.- hangzottak el Lindsietől a nyugtatgató szavak.
Ahelyett, hogy mondtam volna bármit is, teljesen felé fordultam és átöleltem.  Egyszerűen nem volt, erőm mit mondani, nem volt semmi, amit közölni tudtam volna. Csak egy szót tudtam kinyögni.
-Köszönöm.- mondtam elcsuklott hangon miközben továbbra is öleltem a legjobb barátnőmet.
-Na de Holly… nincs mit köszönnöd, mert ez így megy a családban, már pedig mi már egy család vagyunk, és nem engedhetem, hogy ezt a családot szétszakítsák. Amúgy meg, nem sírni hallottam, magácskát igaz? Ne, hogy itt nekem egy könnycseppet is ejtsen a mai nappal kapcsolatban! - mondta Linds vigyorral arcán.
-Igen is parancsnok!- válaszoltam, sokkal, jobb hangulattal.
-Na azért, mondom, mert különben, baj lesz. – hallhattam az ördögi nevetést.
-Ó igen? Nem félek tőled, bee.- nyújtottam ki nyelvem, mint egy ötéves játék közben.
Hirtelen Lindsie felpattant az ágyról és meg fogott egy közelében lévő párnát, amivel elkezdett püfölni.
-Na még, mindig nem félsz? – fakadt ki, hatalmas nevetésben.
-Nem ám. Sőt!- vágtam vissza.
Mondanom sem kell, hogy hatalmas röhögő görcsöt kaptunk miközben a párnákkal, csatáztunk.
-Haa-aaa-aaaapci.- tüsszentettem, mert a párna tollai az arcomba szálltak, de az még hagyján, hogy a számba, netalán a szemembe, sőt Lindsie fülébe, de a szoba is telis-tele volt tollak hadával, mint egy mérkőzés színhelye, bár inkább csirkeviadal látványát keltette, amit a párnák ’dobálásával’ okoztunk. 
-Hupsz.- jelentettük ki kísértetiesen egyszerre. Nem is meglepő, mert minden adott volt a ’Hupsz’ helyzetre.
Összenéztünk Lindsievel és tudtuk, hogy ha most bejön valaki, akkor nekünk annyi. Egyszóval cselekednünk kellett.  Gyorsan megfogtuk a párnahuzatokat és Holle anyó meséjére gondolva, gyűjtöttük a tollakat. Viszonylag hamar elkészültünk, a baj, az, hogy viszonylag. Épp, hogy bele tettem a lila huzatba az utolsó maroknyi tollat, egy kulcs fordulását hallottuk a zárban. Azt sem tudtam, hirtelen, hogy fiú vagyok-vagy lány.  Az ajtó lassan lökődött befelé, de állítom, hogy még a szívem is megállt abban a pár másodpercben. Meg voltam, róla győződve, hogy szoba ellenőrzést tartanak. Már pedig, akkor a szigorú Irma nővér járja körbe az árvaházat.  Amikor Ő van, mindennek a pontos helyén kell, lennie, nem szabad, még a rendetlenég apró jelének sem játszódnia.  Ugyebár, hogy úgy mondjam, nálunk igen is voltak ’apró’ jelek.   Amikor már kezdtem beletörődni, hogy büntetést kapunk… Más, pontosítva mások jöttek be a szobába. Vajon, ki más, aki a frászt tudja, mi több akarja ránk hozni? Természetesen a mi kis drága Ronynk és Rastynk. 
-Na jó reggelt!- mondták fütyörészve, még a küszöbön állva.
-Ti normálisak vagytok? Majdnem szívrohamot kaptam, amikor valaki a kulccsal matatott. Ja és nektek, honnan is van kulcsotok? – zúdítottam a kérdéseket rájuk.
-Haha…- nevettek a válaszadás helyett.
-Most meg mi van?- tettem a kezem a derekamra, és az ikrekre szegeztem tekintetem.
-Hát, semmi, csak, hogy nem is tudtuk, hogy tollasbál lesz, akkor lefoglaltuk, volna a jelmezeiteket. – nevettek hasukat fogva, miközben ránk néztek, és ujjal mutogattak.
Mi ott álltunk, mint két fadarab, hiszen még mindig sokkban voltunk, hogy ki lép be az ajtón.
-Huhuuu.- köröztek kezükkel a szemünk előtt.
-Jól van, na, minden rendben, és ha nem tűnt volna fel, akkor mi… éppen, öö takarítunk. Hiszen ezt láthatjátok is. –gagyogta Linds.
Amikor a takarítós résznél tartott, majdnem elröhögtem magam.
-Hát persze, mi aztán megértjük.- helyeseltek a srácok miközben kacsintottak egyet-egyet. 
-Ne fecsegjünk annyit, mert a végén még tényleg betoppan Irma nővér, és azt azért csak nem akarhatjuk.

Amíg mi, lányok bementünk, a közös fürdőszobába elkészülni, és az említették, ’jelmezünket levenni’, addig a humorpáros a szobában ténykedett.  Mire kijöttünk a mosdóból, a hely csak úgy, csillogott-villogott. Nem is hasonlított az előbbi állapotára. 
-Hű...- mondtam meglepettem és ámuldozva.  Ezt mind, Ti takarítottátok össze?- kérdeztem.
-Aha, de nagyon könnyű volt.- mosolyogtak akár a tejbe tök.
-Jaj öcskös, úgy köszönöm, nagyon ügyesek voltatok- öleltem át Ronyt, amíg Linds Rastyt karolta át. 
Időközben majdnem 10 óra lett. Tudtam, hogy Mary nővér háromnegyedre eljön hozzám, és együtt megyünk a találkozásra.  Ezért kezdtem megint ideges lenni, de szerettem volna túl esni rajta, mert az még rosszabb, ha egy ilyen alkalom elhúzódik, hisz akkor több a feszültség és a felesleges izgatottság is… Az óra mutatója lassan elérkezett a kilencesre. Eljött az idő. Mary nővér percre pontosan érkezett, hogy még véletlenül se késsük, le a találkozást a kedvesnek titulált nővel.  Az apáca megérkezése után, vetettem még egy pillantást a srácokra, akiket megöleltem, majd a tükörre, és végül elindultam a cseresznyebarna ajtó felé.
-Szurkolunk!- hallottam még a háttérből.
Elmosolyodtam, majd elindultam a lépcsőn lefelé. A nővér úgy nézett rám, mint egy szökött rabra. Nem értettem okát.  Inkább befogtam a számát, hogy ne kerüljek még furcsább helyzetbe.  10 perc alatt odaértünk a terem elé, ahol fogunk beszélni a nővel.                                  
Nem tudtam leülni, fel s alá járkáltam, miközben jobbra-balra tekintgettem. Egyszer csak egy cipő sarkának kopogására lettem figyelmes…

2. rész: Mackó...

Halihó! :)

Megérkeztem a második résszel, ne várjatok nagyon-nagy fordulatokat. Viszont hoztam új szereplőket, remélem, hogy elnyerik tetszéseteket.

Pénteken a délutáni órákban került sor arra az eseménye amit, mi Lindsievel csak ’vadászatnak’ hívunk.  Ugyanis ilyekor érkeznek a szülő jelöltek, vagyis ezeken a napokon reménykedhetnek a gyerekek a családban.  Mindenki a legszebb ruhájában díszeleg, próbálják a legjobb formájukat hozni a ’vadászok’ előtt. Én nem. Engem már nem érdekel ez a felhajtás. Elvégre, ha kiskoromban nem kellettem senkinek, akkor, most- amikor már tudok vigyázni magamra- ne is, kelljek.  Nekem sosem volt szerencsém az olyan családdal, amelyik meg akart formálni engem olyan lánnyá, akire nekik van szükségük.  Nem voltam megfelelő, így hát egy ideje, nem is törekszem arra, hogy annak lássanak.  Meg hát, hogy ha örökbe is akarnának fogadni, biztosan nem 2 hangsúlyozom 2 tini lányra, vágynának. Márpedig, Lindsie és én egy ’csomagba’ tartozunk.  Tőle nem választhatnak el, bármilyen hosszú időről is legyen szó.  3 éve már történt hasonló… Egy ikerpárral, Rastyval és Ronyval.  A fiúk az otthon bohócaiként voltak számon tartva. Mindig nevettek és nevettetek.  Sosem voltak szomorúak, egy könnycsepp sem gördült arcukon, hacsak nem a nevetéstől.  Ha rossz kedvem támadt, elég volt csak rájuk néznem, és derűsebbnek láttam mindent.  Ők ketten olyanok nekem, akárcsak az unoka öcséim lennének.  Az ikrek majd kicsattantak a boldogság és a vidámság érzésétől, de minden megváltozott… Egészen fél évre elválasztották őket egymástól, külön családhoz kerültek. Az idő alatt, külön-külön bejöhettek hozzánk egy-két alkalommal. Nem voltak önmaguk.  Arcuk, a fehér fal látványát keltette, az eddig megszokott halványrózsaszín helyett. Szemükben nem volt az a boldog, örömteli csillogás. Mindent elnyelt az úgy nevezett család.  Fél év után újra az otthon lakói lettek, azzal az ’okkal’, hogy: nem olyan élettel teli, mi egy olyan fiúra vágytunk- Kb. mindkettő esetben ez történt… Eleinte visszatérésük után egymáshoz sem szóltak. Nem értettem igazán, hiszen tudtam, hogy nagyon fontosak egymásnak.  Később magyarázatot kaptam a következő mondatból: „Nem akarok újra kötődni, mert nehezebb lesz elválni.” Mindez két 10 éves srác szájából.  Amikor visszajöttek az ikrek, megfogadtam, hogy SOSEM hagyom, hogy elszakítsák őket egymástól.  3 évvel ezelőtt történt, azóta minden ’vadászat’ alatt fenn maradunk a szobában.  A fiúk között ugyan olyan a kötelék, mint előtte, ha nem erősebb.  Viszont, valami megváltozott… minden bizalmukat elveszítették az ’Aulai-vadászattal’ szemben.  Rémes volt, végig nézni, amint széthullik két kisgyerekben a remény. Viszont ha az nincs, akkor MI sem vagyunk- mi négyen.  Rájöttem, hogy az életben sok mindent kapsz és veszítesz el, de meg kell tanulnod értékelni, amiket, és akiket kapsz. Őket kaptam.  Tehát, most ezen a pénteki napon is fenn gubbasztunk négyen a szobában, várva, hogy véget érjen az esemény. Sok mindenen eltűnődtem a csönd közepette. Körbenéztem, vizsgálgattam az apró részleteket, amik megbújnak a mindennapok árnyékában: A Nap sejtelmes csillanását, a sarokban lévő tükrön, az ágyak feletti képeket, a takarón lévő apró lyukat és a földön heverő plüssmackót… Barryt. Érdekes, hogy a sok dolog közül az út kellős közepén heverő, ártatlan tekintetű Barry volt a legfigyelemfelkeltőbb.  Ő már olyan sokat tudna mesélni, azokat a titkokat is el tudná regélni, melyekre választ talán sosem kapok. Remek lehet egy mackó élete.  Akarva, akaratlanul Őket mindenki szereti.  Soha nem kapnak rosszalló szavakat, megvető tekinteteket.  A hűséges és megértő társ szerepét töltik be.  Kijelentem, én is plüssmackó akarok lenni. Szeretve, megértve, mindig óvva… Hirtelen felkaptam a fejem a ’hű társról’ és sebesen az ajtó felé fordítottam. – Kopogtak.
-Tessék, szabad.- mondta az egyik ágyon heverésző Lindsie.
Az ajtón a jóságos Mary nővér toppant be.
-De jó, már vége is?- kérdeztem egy kicsit meglepettem, de boldogan.
-Nem egészen…-válaszolt a nővér, roppant gondterhelten.
-Jól tetszik lenni, Mary nővér? Olyan sápadt, mint tetszik tudni, az a fal, amit a nagy ebédlőben nem olyan régen meszeltek.(de főként olyan, mint a bácsi aki, meszelte, de arra is csak abban az állapotban hasonlít, amikor az leesett a létráról. – kezdte mondanivalóját Rony…
-Ó nem, én sejtem mi lehet a baj! Bizonyára enni tetszett a tegnapi babgulyásból, de hát nem megmondtuk, hogy azt olyan messzire kerülje el, mint a konyhás néni a fodrászatot? Hát hiába beszélünk mi magának? – fejezte be Rasty a tőlük megszokott stílusban.
Lindsie és én jót nevettünk a két kis humorzsákon, ám láttam, hogy a nővérnek sokkal nagyobb gondja van, mit a tegnapi gulyás.  Miután mind észrevettük, hogy valami nagyon nincs rendben, elhallgattunk.  Csend uralkodott a szobában. A nővér engem nézett, majd lehajtott fejjel és egy hatalmas sóhajjal elindult felém…
-Holly.- mondta nevemet és közben leült az ágyamra, megint rám irányultak szemei.
-Ugye tudod, hogy én mindig a te érdekeidet nézem? … Ugye tudod? ... –mondta a fekete ruhás jótevő.
-H-hát persze, de nem igazán értem, hogy…- válaszoltam, meglepetten.
-A lényeg, hogy tudd, hogy én mindig ott leszek neked, ahogy, mindannyian ebben a helyiségben.- folytatta a nő, akit nagymamánként szeretek.
-De mégis, mi történt? Mondja már, én ezt nem értem, mi a baj?- vágott az értetlen csend közepébe Linds.
Nem érkezett válasz, a nővér csak nézett és hallgatott. Eddig még nem láttam ilyennek… erőtlen, szomorú és tehetetlen volt.
-Nővér! Mondja, mi történt? - kérleltem.
-Holly ahogy mondtam, még nem ért véget az Aulában tartandó esemény. Az örökbefogadó szülők még nem távoztak.
-Igen… ezt az előbb is mondta, de, hogyan kapcsolódik ez ide?- tettem fel kérdésem, még mindig értetlenül.
-Mint tudjátok, van egy internetes adatbázis, ahol a gyerekek képei fenn vannak, így ott is láthatnak titeket.- mondta a nővér.
-Igen-igen, tudom, mi vagyunk az áruk, és csak berakhatnak minket a ’kosárba’. -mondtam hanyagul, a témát tekintve.
-Na, de Holly! Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem így van és ezt már sokszor megbeszéltük. A lényeg az, hogy a mai találkozóra eljött egy hölgy…- mondta az apáca.
-Egy hölgy?- kérdeztem egy kicsit ijedten.
-Igen, drágám egy hölgy. Egy igazán, kedves, jómódú nő.  Aki járt azon az adatbázison.- kaptam a választ.
-De mi közöm nekem ahhoz a nőhöz, mit akart itt, mondja már, hogy mi folyik itt!- mondtam a nővérnek egyre idegesebben.
-Kicsim, az a nő miattad, jött ide.  Csak is Holly Stevens miatt. Holnap találkoznod kell vele. Ez ellen nem tehetsz semmit sem.
-Már pedig, én nem fogok vele találkozni, nem vagyok rá kíváncsi!- jelentettem ki.
-De... -kezdett bele mondanivalójába a nővér, ám közbe vágtam.
-Különben is, mit akar tőlem, vannak nálam sokkal kisebb, aranyosabb, probléma mentesebb gyerekek is! Nekem nincs szükségem, családra, nem fogok elmenni innen és ott lakni egy-két hónapot, hogy aztán újra, eldobjanak.  NEM!- fakadtam ki, miközben szememből potyogtak a könnyek.
-Nővér, én nem hagyom, hogy elvigyék innen, nem és kész, vagy én is megyek!- erősített meg engem a legjobb barátnőm, aki közben odajött mellém és átölelt.
-Mi sem! -vágták rá az ikrek.

-Jaj, gyerekek, tudjátok, hogy nem tehetek semmit. Azt is nehezen értem el, hogy ne kelljen le jönnötök akkor, ha ezek az örökbefogadási találkozók vannak.  Muszáj vele találkoznod, és hidd el, hogy én sem szeretném, hogy elmenj, de ez a hölgy igazán kedves…
-Jó, elhiszem, hogy kedves, de az eddigi örökbefogadóim is kedvesnek tűntek.  Mindegy, egy találkozót kibírok vele.- mondtam érdektelenül.
-De Holly, állj úgy a dolgokhoz, hogy most lehet, hogy meglesz az amire mindig is vágytál: lesz családod. – bíztatott a nővér.
-Igen… lehet, de a család nem család a szeretteid nélkül már pedig, sejtem, hogy a srácok és Linds nem jöhetnének velem.  – mondtam.
-Tudom, és bár tehetnék valamit…- mondta lehajtott fejjel Mary nővér, és folytatta lényegre törekvően.- Holnap 10 órára jön, a hölgy az otthonba. Egy beszélgetésen vesztek részt, én is ott leszek melletted. Ott minden kiderül.
-Holnap 10, rendben van, tenni úgy sem tudok ellene semmit, viszont azt előre mondom, hogy nem fogom megjátszani magam, én- én vagyok.

1. rész: Otthon...

Sziasztok blogosok :)
Ez lenne az első rész, remélem tetszik, jó olvasást. :) 

A nevem Holly Stevens.  15 éves vagyok, nem sokára betöltöm a 16. –ot. Normális esetben biztosan repesve várnám a születésnapom, de ez nem éppen normálisnak mondható helyzet. Hisz nekem nincs édesanyám, aki tortát sütne, apám, aki dörmögő hanggal énekelné a Happy Birthday-t, testvéreim, akik csiklandozással keltenek fel.   Egyszóval nekem nincs családom. Igazából nem is tudom milyen az, honnan is tudhatnám? Csak elképzelni tudom, és csak álmodozni róla- ez az álom éppen megfelelő… Nem vágytam semmi másra sem egész életemben csak arra, hogy átölelhessek egy nőt, és azt mondhassam neki tiszta szívből: Anya.  Az édesanyám akkor halt, meg amikor én születtem.  Ismerős nektek az a kép, amikor egy kis csecsemőt kitesznek az utcára hófehér takaróban, piciny kosárkában?  Ha igen, akkor könnyen el tudjátok képzelni, hogy mi történt velem születésem után.  Ám az én történetemben van még egy szereplő, akit mások apának hívnak. Számomra Ő sokkal holtabb, mint bárki más.  Ő az a személy, akinek azt köszönhetem, ahol most vagyok.  Mert amint odaadtak a kezébe, első dolga volt, eldobni magától, mit sem törődött azzal, hogy milyen lesz nekem, hogy milyen lesz az életem. Ő fosztott meg attól, hogy tudhassam, érezhessem mi az a család.  Annyira sokszor töprengtem már azon, hogy mi lett volna, ha… de rájöttem ennek nincs értelme, biztosan van oka, amiért így alakult az életem eddigi 15 éve.  Körübelül ennyi, amit tudok a múltamról… Kevés dolog maradt meg a múltamból, de azokba, amik megmaradtak, mindennél jobban kapaszkodom. A kis kosár, amiben feküdtem, egy dobozka, amiben pár fénykép van és egy medál, ami a nyakamban lóg az óta amióta csak az eszemet, tudom.  A medálba ez van írva: Love you~Mom and Dad.  Pontosan ezért nem értem, hogy ha szeretett engem az apám, akkor… MIÉRT?!  Egy Los- Angelesi gyermekotthonban kezdtem el életem. A nevelőink olyan nők, akik az egyháznak, a gyerekeknek szánták életüket. Vagyis apácák.  Igazán tiszteletre méltó, ahogyan viselik sorsunkat és törődnek életünk alakulásával. Van egy hölgy, akire úgy tekintek akár a nagymamámra, a neve Mrs. Mary.  Ő talált, meg amikor a hatalmas vaskapu előtt várakoztam fehér kosaramban.  Azt gondolná az ember, hogy mivel apáca, már is szigorú, csőlátású… De nagyon nem, sőt, hogy úgy mondjam, elég liberális.  Mindjárt meg is értitek, mire gondolok… a minap arra eszméltem fel, hogy a kb. 50 éves Mary nővér az udvaron ugrálókötelezik a kicsikkel.  Szóval Ő a világ legjobb fel apácája.  Amióta idekerültem, próbál óvni és a lehető legjobb helyet keresni nekem. Ugyebár a gyermekotthonból szoktak örökbe fogadni kislányokat és kisfiúkat, az olyan emberek, akiknek nem adatott meg, hogy saját gyermekük lehessen, vagy éppen szeretnének, még egy esetleg több csemetét.  Engem háromszor fogadtak eddig örökbe, mint látjátok, nem nagy sikerrel, hiszen még mindig itt vagyok az ’Árvák oltalmazója’ nevű otthonban.  Először 5 éves koromban hagytam el ezt a helyet, az után 7 és legutóbb 9 éves koromban gondolta úgy egy pár, hogy én leszek a családjuk legújabb tagja.  Mindhárom esetben volt egy kis probléma… nem voltam tökéletes, nem voltam az- az aranyos, szófogadó kis tünemény, amit ők elképzeltek.  A második alkalommal már iskolába kellett járnom hiszem 7 éves voltam. Borzalmas volt, nap, mint nap azt hallottam, hogy ’bee, neked nincsenek is igazi szüleid, te csak egy kis árva vagy, nincs helyed itt’.  Ráadásul duci kislány voltam, szóval ez a párosítás volt a favorit gúnynév: Árva Gombócka. Nem hiába, tanultam meg azt a közmondást drága Mary nővértől, hogy:’a gyerekek a leggonoszabbak, főként egymáshoz.’- ezt jól tanuld, meg és ne törődj azzal, aki bármi rosszat mond neked, mert csak irigykednek rád.  Ez a mondat volt mely átsegített nagyon sok helyzeten. A harmadik alkalommal, amikor örökbe fogadtak, magántanuló volta, egy idősebb nagyvilági pár akart örököst találni a vállalatukhoz.  Amint a mellékelt ábra mutatja, nem én voltam a megfelelő alany… közel sem.  Abban a családban viszonylag mindenki normális volt, leszámítva a karónyeltséget, de én ezt családi bajnak tudtam be és próbáltam nem is törődni vele.  Ám volt egy macska, akit szinte istenített az asszonyság.  Személy szerint engem ki nem állhatott az a macska, bár bevallom nekem sem volt a szívem csücske.  De nem értem, miért nem szeretett, hiszen nem ártottam neki, sőt próbáltam Mr. Pamacska kedvében járni- ó igen ez volt a neve. Viszont amikor kimélyesztette a karmait, akkor az aztán nekem sem tetszett.  Szóval nem voltunk puszipajtások, és én kerültem is őt, ám egy nap… egy végzetes napon nem tudtam kikerülni.  Véletlenül, hangsúlyozom, hogy véletlenül megkopasztottam a macskát.  Úgy történt, hogy éppen életem első levesét próbáltam elkészíteni, amikor is, a macska elkezdett elég sebesen közelíteni felém és én úgy megrémültem, mint az apácák, amikor az otthonban az egyik kislány megevett egy egész erős paprikát és piros fejjel szaladgált fel s alá miközben csak annyit ordítozott: VIZET! Így utólag olyan vicces, de ott… na jó bevallom, hogy akkor is nagyon vicces volt, azért sajnáltuk szegény kislányt, de végül is semmi komolyabb baja nem lett, bár a múltkor, amikor meglátott egy paprikának öltözött reklámbábút, elkezdett vele kiabálni, komolyan megsajnáltam szegény embert, amilyen hangerővel ordított rá, ja és azt ne is említsük, hogy meg is dobálta.  Na de a macskánál tartottam.  Véleményem szerint nem történt akkora probléma hiszem, most minek kellett neki annyi szőr? Nem tehettem semmit, amikor nagy sebesen jött felém a pokolian gonosz teremtmény. Egyszerűen elengedtem a forró vizes tálat és Pamacska szőrének annyi.  Amikor meglátták a megnyírt perzsa macskát, azt sem tudták, hogy köpjenek, vagy nyeljenek. Én azzal próbáltam enyhíteni a helyzetet, hogy úgy is nyár lesz és legalább nem lesz melege a drága cicusnak, de ez nem igazán hatotta meg az éppen idegösszeomlást kapó Mrs. Auréliát.  Természetesen azonnal távoznom kellett az Aswin házból.  Bevallom, hogy annyira nem bánom, inkább vagyok itt, az otthonban, ahol ismerek mindenkit, mint hogy egy olyan helyen kelljen laknom, ahol egy állatnak több szerepe van, mint nekem.  Bármennyire is furcsa nekem ez a gyermekotthon, volt az otthonom és az apácák, és persze főként Mary nővér a családom.  Nekem ők a legfontosabbak, hisz nekik is számítok.  Az otthonban élő gyerekek mind árvák. Viszont vannak olyanok is, mint én, akiknek még él az egyik szülőjük, sőt olyan is van, akinek él az anyja és apja is.  Legfőképp a kicsiket fogadják örökbe az emberek, hiszen akkor még egészen kis kortól alakíthatnak ki közös emlékeket.  Így aztán egyértelmű, hogy nem sok esély van arra, hogy engem bárki is kivigyen innen.  Ki is akarna egy tinédzserrel távozni, mikor ott vannak az aranyosabbnál aranyosabb gyerkőcök.  De olyan jó látni, amikor egy gyermek otthonra talál.  Annál nincs is szebb, amikor csillogó szemekkel néz az új szüleire. Kevés velem egyidős van az otthonban. Viszont van egy ember Mary nővéren kívül, aki nagyon fontos nekem.  A neve Lindsie.  Ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvéremnek tekintem.  Körübelül ugyan akkor érkeztünk, és még mindig itt vagyunk. Arról álmodoztunk egészen kicsi korunk óta, hogy lesz egy olyan pár, aki kettőnket akar örökbe fogadni, és akkor testvérek lehetnénk.  Ő is 15 éves, mint én.  Állítólag Lindsie anyja és apja is életben vannak, bár itt semmit sem tudhatunk biztosra, mert az apácák nem mondhatnak semmit a múltúnkról, hacsak nem hagyták meg a szülők.  Már csak 3 évig vagyunk kötelesek itt lenni, hiszen annyi van a 18-ig.  És egészen biztos voltam benne, hogy ezt a 3 évet biztosan itt fogom eltölteni az ’Árvák oltalmazójában’, de a minap történt valami…