3. rész: 'Tollasbál'

Sziasztok! :) 
Ez a rész a kapcsolatokról és azoknak jelentőségéről, szól. Na és persze arról, hogy a barátság a történet, egyik legfontosabb mozgatórugója. :) Remélem tetszeni fog.Ui.: Írjatok,vagy osszatok facen, hogy-hogyan tetszik, bármilyen véleményt szívesen fogadok. :)

Egy hosszú éjszaka után felvirradt a reggel.  Egész éjjel azon, gondolkodtam, hogy milyen lehet a titokzatos hölgy. Úgy képzelem, nagyvilági, gazdag nő akinek, egész éltében mindene megvolt és sosem kellett küzdenie semmiért.  Arra, nem sikerült magyarázatot találnom, hogy miért is akar örökbe fogadó lenni, arra, pedig végképp, nem, hogy miért pont engem?! ..  Ahogy megszólalt az ébresztőóra, a gyomrom görcsbe rándult és a gondolataim leginkább, egy cica gombolyagához hasonlítottak.  Magamnak is nehéz volt bevallanom, de féltem, igen, rettegtem. Már csak a helyzettől is idegenkedem, nem beszélve a találkozásról.  Megfogadtam, hogy nem fogok, kiborulni és jelenetet rendezni…- ó ne, hogy azt higgyétek, hogy ez egy ilyen angyali fordulat, mindössze, Mary nővér a lelkemre kötötte, hogy uralkodjak a hirtelen érzelmek felett.  Megteszem, ám csak azért, mert Ő kért rá.  Viszont a megjátszás nem az én stílusom, és nem is fogok ezen változtatni még az apáca kedvéért sem.  Magamat adom, mindössze egy kicsit visszafogottabb kiadásban.  A 8 órai ébredés után, egyre inkább kezdtem utálni ezt az egészet.  Lindsie is felkelt és odajött hozzám beszélgetni.
-Jaj, Holls… nem lesz semmi baj-, mondta először, miközben odatelepedett mellém az ágyamra.
-Remélem Linds, nagyon remélem…- sóhajtottam.
-Mi baj is történhetne? Erős vagy, és ezt is túléled, mellesleg én is itt vagyok melletted, nem hagyom annyiban, ha el akarnak vinni.- hangzottak el Lindsietől a nyugtatgató szavak.
Ahelyett, hogy mondtam volna bármit is, teljesen felé fordultam és átöleltem.  Egyszerűen nem volt, erőm mit mondani, nem volt semmi, amit közölni tudtam volna. Csak egy szót tudtam kinyögni.
-Köszönöm.- mondtam elcsuklott hangon miközben továbbra is öleltem a legjobb barátnőmet.
-Na de Holly… nincs mit köszönnöd, mert ez így megy a családban, már pedig mi már egy család vagyunk, és nem engedhetem, hogy ezt a családot szétszakítsák. Amúgy meg, nem sírni hallottam, magácskát igaz? Ne, hogy itt nekem egy könnycseppet is ejtsen a mai nappal kapcsolatban! - mondta Linds vigyorral arcán.
-Igen is parancsnok!- válaszoltam, sokkal, jobb hangulattal.
-Na azért, mondom, mert különben, baj lesz. – hallhattam az ördögi nevetést.
-Ó igen? Nem félek tőled, bee.- nyújtottam ki nyelvem, mint egy ötéves játék közben.
Hirtelen Lindsie felpattant az ágyról és meg fogott egy közelében lévő párnát, amivel elkezdett püfölni.
-Na még, mindig nem félsz? – fakadt ki, hatalmas nevetésben.
-Nem ám. Sőt!- vágtam vissza.
Mondanom sem kell, hogy hatalmas röhögő görcsöt kaptunk miközben a párnákkal, csatáztunk.
-Haa-aaa-aaaapci.- tüsszentettem, mert a párna tollai az arcomba szálltak, de az még hagyján, hogy a számba, netalán a szemembe, sőt Lindsie fülébe, de a szoba is telis-tele volt tollak hadával, mint egy mérkőzés színhelye, bár inkább csirkeviadal látványát keltette, amit a párnák ’dobálásával’ okoztunk. 
-Hupsz.- jelentettük ki kísértetiesen egyszerre. Nem is meglepő, mert minden adott volt a ’Hupsz’ helyzetre.
Összenéztünk Lindsievel és tudtuk, hogy ha most bejön valaki, akkor nekünk annyi. Egyszóval cselekednünk kellett.  Gyorsan megfogtuk a párnahuzatokat és Holle anyó meséjére gondolva, gyűjtöttük a tollakat. Viszonylag hamar elkészültünk, a baj, az, hogy viszonylag. Épp, hogy bele tettem a lila huzatba az utolsó maroknyi tollat, egy kulcs fordulását hallottuk a zárban. Azt sem tudtam, hirtelen, hogy fiú vagyok-vagy lány.  Az ajtó lassan lökődött befelé, de állítom, hogy még a szívem is megállt abban a pár másodpercben. Meg voltam, róla győződve, hogy szoba ellenőrzést tartanak. Már pedig, akkor a szigorú Irma nővér járja körbe az árvaházat.  Amikor Ő van, mindennek a pontos helyén kell, lennie, nem szabad, még a rendetlenég apró jelének sem játszódnia.  Ugyebár, hogy úgy mondjam, nálunk igen is voltak ’apró’ jelek.   Amikor már kezdtem beletörődni, hogy büntetést kapunk… Más, pontosítva mások jöttek be a szobába. Vajon, ki más, aki a frászt tudja, mi több akarja ránk hozni? Természetesen a mi kis drága Ronynk és Rastynk. 
-Na jó reggelt!- mondták fütyörészve, még a küszöbön állva.
-Ti normálisak vagytok? Majdnem szívrohamot kaptam, amikor valaki a kulccsal matatott. Ja és nektek, honnan is van kulcsotok? – zúdítottam a kérdéseket rájuk.
-Haha…- nevettek a válaszadás helyett.
-Most meg mi van?- tettem a kezem a derekamra, és az ikrekre szegeztem tekintetem.
-Hát, semmi, csak, hogy nem is tudtuk, hogy tollasbál lesz, akkor lefoglaltuk, volna a jelmezeiteket. – nevettek hasukat fogva, miközben ránk néztek, és ujjal mutogattak.
Mi ott álltunk, mint két fadarab, hiszen még mindig sokkban voltunk, hogy ki lép be az ajtón.
-Huhuuu.- köröztek kezükkel a szemünk előtt.
-Jól van, na, minden rendben, és ha nem tűnt volna fel, akkor mi… éppen, öö takarítunk. Hiszen ezt láthatjátok is. –gagyogta Linds.
Amikor a takarítós résznél tartott, majdnem elröhögtem magam.
-Hát persze, mi aztán megértjük.- helyeseltek a srácok miközben kacsintottak egyet-egyet. 
-Ne fecsegjünk annyit, mert a végén még tényleg betoppan Irma nővér, és azt azért csak nem akarhatjuk.

Amíg mi, lányok bementünk, a közös fürdőszobába elkészülni, és az említették, ’jelmezünket levenni’, addig a humorpáros a szobában ténykedett.  Mire kijöttünk a mosdóból, a hely csak úgy, csillogott-villogott. Nem is hasonlított az előbbi állapotára. 
-Hű...- mondtam meglepettem és ámuldozva.  Ezt mind, Ti takarítottátok össze?- kérdeztem.
-Aha, de nagyon könnyű volt.- mosolyogtak akár a tejbe tök.
-Jaj öcskös, úgy köszönöm, nagyon ügyesek voltatok- öleltem át Ronyt, amíg Linds Rastyt karolta át. 
Időközben majdnem 10 óra lett. Tudtam, hogy Mary nővér háromnegyedre eljön hozzám, és együtt megyünk a találkozásra.  Ezért kezdtem megint ideges lenni, de szerettem volna túl esni rajta, mert az még rosszabb, ha egy ilyen alkalom elhúzódik, hisz akkor több a feszültség és a felesleges izgatottság is… Az óra mutatója lassan elérkezett a kilencesre. Eljött az idő. Mary nővér percre pontosan érkezett, hogy még véletlenül se késsük, le a találkozást a kedvesnek titulált nővel.  Az apáca megérkezése után, vetettem még egy pillantást a srácokra, akiket megöleltem, majd a tükörre, és végül elindultam a cseresznyebarna ajtó felé.
-Szurkolunk!- hallottam még a háttérből.
Elmosolyodtam, majd elindultam a lépcsőn lefelé. A nővér úgy nézett rám, mint egy szökött rabra. Nem értettem okát.  Inkább befogtam a számát, hogy ne kerüljek még furcsább helyzetbe.  10 perc alatt odaértünk a terem elé, ahol fogunk beszélni a nővel.                                  
Nem tudtam leülni, fel s alá járkáltam, miközben jobbra-balra tekintgettem. Egyszer csak egy cipő sarkának kopogására lettem figyelmes…