2. rész: Mackó...

Halihó! :)

Megérkeztem a második résszel, ne várjatok nagyon-nagy fordulatokat. Viszont hoztam új szereplőket, remélem, hogy elnyerik tetszéseteket.

Pénteken a délutáni órákban került sor arra az eseménye amit, mi Lindsievel csak ’vadászatnak’ hívunk.  Ugyanis ilyekor érkeznek a szülő jelöltek, vagyis ezeken a napokon reménykedhetnek a gyerekek a családban.  Mindenki a legszebb ruhájában díszeleg, próbálják a legjobb formájukat hozni a ’vadászok’ előtt. Én nem. Engem már nem érdekel ez a felhajtás. Elvégre, ha kiskoromban nem kellettem senkinek, akkor, most- amikor már tudok vigyázni magamra- ne is, kelljek.  Nekem sosem volt szerencsém az olyan családdal, amelyik meg akart formálni engem olyan lánnyá, akire nekik van szükségük.  Nem voltam megfelelő, így hát egy ideje, nem is törekszem arra, hogy annak lássanak.  Meg hát, hogy ha örökbe is akarnának fogadni, biztosan nem 2 hangsúlyozom 2 tini lányra, vágynának. Márpedig, Lindsie és én egy ’csomagba’ tartozunk.  Tőle nem választhatnak el, bármilyen hosszú időről is legyen szó.  3 éve már történt hasonló… Egy ikerpárral, Rastyval és Ronyval.  A fiúk az otthon bohócaiként voltak számon tartva. Mindig nevettek és nevettetek.  Sosem voltak szomorúak, egy könnycsepp sem gördült arcukon, hacsak nem a nevetéstől.  Ha rossz kedvem támadt, elég volt csak rájuk néznem, és derűsebbnek láttam mindent.  Ők ketten olyanok nekem, akárcsak az unoka öcséim lennének.  Az ikrek majd kicsattantak a boldogság és a vidámság érzésétől, de minden megváltozott… Egészen fél évre elválasztották őket egymástól, külön családhoz kerültek. Az idő alatt, külön-külön bejöhettek hozzánk egy-két alkalommal. Nem voltak önmaguk.  Arcuk, a fehér fal látványát keltette, az eddig megszokott halványrózsaszín helyett. Szemükben nem volt az a boldog, örömteli csillogás. Mindent elnyelt az úgy nevezett család.  Fél év után újra az otthon lakói lettek, azzal az ’okkal’, hogy: nem olyan élettel teli, mi egy olyan fiúra vágytunk- Kb. mindkettő esetben ez történt… Eleinte visszatérésük után egymáshoz sem szóltak. Nem értettem igazán, hiszen tudtam, hogy nagyon fontosak egymásnak.  Később magyarázatot kaptam a következő mondatból: „Nem akarok újra kötődni, mert nehezebb lesz elválni.” Mindez két 10 éves srác szájából.  Amikor visszajöttek az ikrek, megfogadtam, hogy SOSEM hagyom, hogy elszakítsák őket egymástól.  3 évvel ezelőtt történt, azóta minden ’vadászat’ alatt fenn maradunk a szobában.  A fiúk között ugyan olyan a kötelék, mint előtte, ha nem erősebb.  Viszont, valami megváltozott… minden bizalmukat elveszítették az ’Aulai-vadászattal’ szemben.  Rémes volt, végig nézni, amint széthullik két kisgyerekben a remény. Viszont ha az nincs, akkor MI sem vagyunk- mi négyen.  Rájöttem, hogy az életben sok mindent kapsz és veszítesz el, de meg kell tanulnod értékelni, amiket, és akiket kapsz. Őket kaptam.  Tehát, most ezen a pénteki napon is fenn gubbasztunk négyen a szobában, várva, hogy véget érjen az esemény. Sok mindenen eltűnődtem a csönd közepette. Körbenéztem, vizsgálgattam az apró részleteket, amik megbújnak a mindennapok árnyékában: A Nap sejtelmes csillanását, a sarokban lévő tükrön, az ágyak feletti képeket, a takarón lévő apró lyukat és a földön heverő plüssmackót… Barryt. Érdekes, hogy a sok dolog közül az út kellős közepén heverő, ártatlan tekintetű Barry volt a legfigyelemfelkeltőbb.  Ő már olyan sokat tudna mesélni, azokat a titkokat is el tudná regélni, melyekre választ talán sosem kapok. Remek lehet egy mackó élete.  Akarva, akaratlanul Őket mindenki szereti.  Soha nem kapnak rosszalló szavakat, megvető tekinteteket.  A hűséges és megértő társ szerepét töltik be.  Kijelentem, én is plüssmackó akarok lenni. Szeretve, megértve, mindig óvva… Hirtelen felkaptam a fejem a ’hű társról’ és sebesen az ajtó felé fordítottam. – Kopogtak.
-Tessék, szabad.- mondta az egyik ágyon heverésző Lindsie.
Az ajtón a jóságos Mary nővér toppant be.
-De jó, már vége is?- kérdeztem egy kicsit meglepettem, de boldogan.
-Nem egészen…-válaszolt a nővér, roppant gondterhelten.
-Jól tetszik lenni, Mary nővér? Olyan sápadt, mint tetszik tudni, az a fal, amit a nagy ebédlőben nem olyan régen meszeltek.(de főként olyan, mint a bácsi aki, meszelte, de arra is csak abban az állapotban hasonlít, amikor az leesett a létráról. – kezdte mondanivalóját Rony…
-Ó nem, én sejtem mi lehet a baj! Bizonyára enni tetszett a tegnapi babgulyásból, de hát nem megmondtuk, hogy azt olyan messzire kerülje el, mint a konyhás néni a fodrászatot? Hát hiába beszélünk mi magának? – fejezte be Rasty a tőlük megszokott stílusban.
Lindsie és én jót nevettünk a két kis humorzsákon, ám láttam, hogy a nővérnek sokkal nagyobb gondja van, mit a tegnapi gulyás.  Miután mind észrevettük, hogy valami nagyon nincs rendben, elhallgattunk.  Csend uralkodott a szobában. A nővér engem nézett, majd lehajtott fejjel és egy hatalmas sóhajjal elindult felém…
-Holly.- mondta nevemet és közben leült az ágyamra, megint rám irányultak szemei.
-Ugye tudod, hogy én mindig a te érdekeidet nézem? … Ugye tudod? ... –mondta a fekete ruhás jótevő.
-H-hát persze, de nem igazán értem, hogy…- válaszoltam, meglepetten.
-A lényeg, hogy tudd, hogy én mindig ott leszek neked, ahogy, mindannyian ebben a helyiségben.- folytatta a nő, akit nagymamánként szeretek.
-De mégis, mi történt? Mondja már, én ezt nem értem, mi a baj?- vágott az értetlen csend közepébe Linds.
Nem érkezett válasz, a nővér csak nézett és hallgatott. Eddig még nem láttam ilyennek… erőtlen, szomorú és tehetetlen volt.
-Nővér! Mondja, mi történt? - kérleltem.
-Holly ahogy mondtam, még nem ért véget az Aulában tartandó esemény. Az örökbefogadó szülők még nem távoztak.
-Igen… ezt az előbb is mondta, de, hogyan kapcsolódik ez ide?- tettem fel kérdésem, még mindig értetlenül.
-Mint tudjátok, van egy internetes adatbázis, ahol a gyerekek képei fenn vannak, így ott is láthatnak titeket.- mondta a nővér.
-Igen-igen, tudom, mi vagyunk az áruk, és csak berakhatnak minket a ’kosárba’. -mondtam hanyagul, a témát tekintve.
-Na, de Holly! Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem így van és ezt már sokszor megbeszéltük. A lényeg az, hogy a mai találkozóra eljött egy hölgy…- mondta az apáca.
-Egy hölgy?- kérdeztem egy kicsit ijedten.
-Igen, drágám egy hölgy. Egy igazán, kedves, jómódú nő.  Aki járt azon az adatbázison.- kaptam a választ.
-De mi közöm nekem ahhoz a nőhöz, mit akart itt, mondja már, hogy mi folyik itt!- mondtam a nővérnek egyre idegesebben.
-Kicsim, az a nő miattad, jött ide.  Csak is Holly Stevens miatt. Holnap találkoznod kell vele. Ez ellen nem tehetsz semmit sem.
-Már pedig, én nem fogok vele találkozni, nem vagyok rá kíváncsi!- jelentettem ki.
-De... -kezdett bele mondanivalójába a nővér, ám közbe vágtam.
-Különben is, mit akar tőlem, vannak nálam sokkal kisebb, aranyosabb, probléma mentesebb gyerekek is! Nekem nincs szükségem, családra, nem fogok elmenni innen és ott lakni egy-két hónapot, hogy aztán újra, eldobjanak.  NEM!- fakadtam ki, miközben szememből potyogtak a könnyek.
-Nővér, én nem hagyom, hogy elvigyék innen, nem és kész, vagy én is megyek!- erősített meg engem a legjobb barátnőm, aki közben odajött mellém és átölelt.
-Mi sem! -vágták rá az ikrek.

-Jaj, gyerekek, tudjátok, hogy nem tehetek semmit. Azt is nehezen értem el, hogy ne kelljen le jönnötök akkor, ha ezek az örökbefogadási találkozók vannak.  Muszáj vele találkoznod, és hidd el, hogy én sem szeretném, hogy elmenj, de ez a hölgy igazán kedves…
-Jó, elhiszem, hogy kedves, de az eddigi örökbefogadóim is kedvesnek tűntek.  Mindegy, egy találkozót kibírok vele.- mondtam érdektelenül.
-De Holly, állj úgy a dolgokhoz, hogy most lehet, hogy meglesz az amire mindig is vágytál: lesz családod. – bíztatott a nővér.
-Igen… lehet, de a család nem család a szeretteid nélkül már pedig, sejtem, hogy a srácok és Linds nem jöhetnének velem.  – mondtam.
-Tudom, és bár tehetnék valamit…- mondta lehajtott fejjel Mary nővér, és folytatta lényegre törekvően.- Holnap 10 órára jön, a hölgy az otthonba. Egy beszélgetésen vesztek részt, én is ott leszek melletted. Ott minden kiderül.
-Holnap 10, rendben van, tenni úgy sem tudok ellene semmit, viszont azt előre mondom, hogy nem fogom megjátszani magam, én- én vagyok.