1. rész: Otthon...

Sziasztok blogosok :)
Ez lenne az első rész, remélem tetszik, jó olvasást. :) 

A nevem Holly Stevens.  15 éves vagyok, nem sokára betöltöm a 16. –ot. Normális esetben biztosan repesve várnám a születésnapom, de ez nem éppen normálisnak mondható helyzet. Hisz nekem nincs édesanyám, aki tortát sütne, apám, aki dörmögő hanggal énekelné a Happy Birthday-t, testvéreim, akik csiklandozással keltenek fel.   Egyszóval nekem nincs családom. Igazából nem is tudom milyen az, honnan is tudhatnám? Csak elképzelni tudom, és csak álmodozni róla- ez az álom éppen megfelelő… Nem vágytam semmi másra sem egész életemben csak arra, hogy átölelhessek egy nőt, és azt mondhassam neki tiszta szívből: Anya.  Az édesanyám akkor halt, meg amikor én születtem.  Ismerős nektek az a kép, amikor egy kis csecsemőt kitesznek az utcára hófehér takaróban, piciny kosárkában?  Ha igen, akkor könnyen el tudjátok képzelni, hogy mi történt velem születésem után.  Ám az én történetemben van még egy szereplő, akit mások apának hívnak. Számomra Ő sokkal holtabb, mint bárki más.  Ő az a személy, akinek azt köszönhetem, ahol most vagyok.  Mert amint odaadtak a kezébe, első dolga volt, eldobni magától, mit sem törődött azzal, hogy milyen lesz nekem, hogy milyen lesz az életem. Ő fosztott meg attól, hogy tudhassam, érezhessem mi az a család.  Annyira sokszor töprengtem már azon, hogy mi lett volna, ha… de rájöttem ennek nincs értelme, biztosan van oka, amiért így alakult az életem eddigi 15 éve.  Körübelül ennyi, amit tudok a múltamról… Kevés dolog maradt meg a múltamból, de azokba, amik megmaradtak, mindennél jobban kapaszkodom. A kis kosár, amiben feküdtem, egy dobozka, amiben pár fénykép van és egy medál, ami a nyakamban lóg az óta amióta csak az eszemet, tudom.  A medálba ez van írva: Love you~Mom and Dad.  Pontosan ezért nem értem, hogy ha szeretett engem az apám, akkor… MIÉRT?!  Egy Los- Angelesi gyermekotthonban kezdtem el életem. A nevelőink olyan nők, akik az egyháznak, a gyerekeknek szánták életüket. Vagyis apácák.  Igazán tiszteletre méltó, ahogyan viselik sorsunkat és törődnek életünk alakulásával. Van egy hölgy, akire úgy tekintek akár a nagymamámra, a neve Mrs. Mary.  Ő talált, meg amikor a hatalmas vaskapu előtt várakoztam fehér kosaramban.  Azt gondolná az ember, hogy mivel apáca, már is szigorú, csőlátású… De nagyon nem, sőt, hogy úgy mondjam, elég liberális.  Mindjárt meg is értitek, mire gondolok… a minap arra eszméltem fel, hogy a kb. 50 éves Mary nővér az udvaron ugrálókötelezik a kicsikkel.  Szóval Ő a világ legjobb fel apácája.  Amióta idekerültem, próbál óvni és a lehető legjobb helyet keresni nekem. Ugyebár a gyermekotthonból szoktak örökbe fogadni kislányokat és kisfiúkat, az olyan emberek, akiknek nem adatott meg, hogy saját gyermekük lehessen, vagy éppen szeretnének, még egy esetleg több csemetét.  Engem háromszor fogadtak eddig örökbe, mint látjátok, nem nagy sikerrel, hiszen még mindig itt vagyok az ’Árvák oltalmazója’ nevű otthonban.  Először 5 éves koromban hagytam el ezt a helyet, az után 7 és legutóbb 9 éves koromban gondolta úgy egy pár, hogy én leszek a családjuk legújabb tagja.  Mindhárom esetben volt egy kis probléma… nem voltam tökéletes, nem voltam az- az aranyos, szófogadó kis tünemény, amit ők elképzeltek.  A második alkalommal már iskolába kellett járnom hiszem 7 éves voltam. Borzalmas volt, nap, mint nap azt hallottam, hogy ’bee, neked nincsenek is igazi szüleid, te csak egy kis árva vagy, nincs helyed itt’.  Ráadásul duci kislány voltam, szóval ez a párosítás volt a favorit gúnynév: Árva Gombócka. Nem hiába, tanultam meg azt a közmondást drága Mary nővértől, hogy:’a gyerekek a leggonoszabbak, főként egymáshoz.’- ezt jól tanuld, meg és ne törődj azzal, aki bármi rosszat mond neked, mert csak irigykednek rád.  Ez a mondat volt mely átsegített nagyon sok helyzeten. A harmadik alkalommal, amikor örökbe fogadtak, magántanuló volta, egy idősebb nagyvilági pár akart örököst találni a vállalatukhoz.  Amint a mellékelt ábra mutatja, nem én voltam a megfelelő alany… közel sem.  Abban a családban viszonylag mindenki normális volt, leszámítva a karónyeltséget, de én ezt családi bajnak tudtam be és próbáltam nem is törődni vele.  Ám volt egy macska, akit szinte istenített az asszonyság.  Személy szerint engem ki nem állhatott az a macska, bár bevallom nekem sem volt a szívem csücske.  De nem értem, miért nem szeretett, hiszen nem ártottam neki, sőt próbáltam Mr. Pamacska kedvében járni- ó igen ez volt a neve. Viszont amikor kimélyesztette a karmait, akkor az aztán nekem sem tetszett.  Szóval nem voltunk puszipajtások, és én kerültem is őt, ám egy nap… egy végzetes napon nem tudtam kikerülni.  Véletlenül, hangsúlyozom, hogy véletlenül megkopasztottam a macskát.  Úgy történt, hogy éppen életem első levesét próbáltam elkészíteni, amikor is, a macska elkezdett elég sebesen közelíteni felém és én úgy megrémültem, mint az apácák, amikor az otthonban az egyik kislány megevett egy egész erős paprikát és piros fejjel szaladgált fel s alá miközben csak annyit ordítozott: VIZET! Így utólag olyan vicces, de ott… na jó bevallom, hogy akkor is nagyon vicces volt, azért sajnáltuk szegény kislányt, de végül is semmi komolyabb baja nem lett, bár a múltkor, amikor meglátott egy paprikának öltözött reklámbábút, elkezdett vele kiabálni, komolyan megsajnáltam szegény embert, amilyen hangerővel ordított rá, ja és azt ne is említsük, hogy meg is dobálta.  Na de a macskánál tartottam.  Véleményem szerint nem történt akkora probléma hiszem, most minek kellett neki annyi szőr? Nem tehettem semmit, amikor nagy sebesen jött felém a pokolian gonosz teremtmény. Egyszerűen elengedtem a forró vizes tálat és Pamacska szőrének annyi.  Amikor meglátták a megnyírt perzsa macskát, azt sem tudták, hogy köpjenek, vagy nyeljenek. Én azzal próbáltam enyhíteni a helyzetet, hogy úgy is nyár lesz és legalább nem lesz melege a drága cicusnak, de ez nem igazán hatotta meg az éppen idegösszeomlást kapó Mrs. Auréliát.  Természetesen azonnal távoznom kellett az Aswin házból.  Bevallom, hogy annyira nem bánom, inkább vagyok itt, az otthonban, ahol ismerek mindenkit, mint hogy egy olyan helyen kelljen laknom, ahol egy állatnak több szerepe van, mint nekem.  Bármennyire is furcsa nekem ez a gyermekotthon, volt az otthonom és az apácák, és persze főként Mary nővér a családom.  Nekem ők a legfontosabbak, hisz nekik is számítok.  Az otthonban élő gyerekek mind árvák. Viszont vannak olyanok is, mint én, akiknek még él az egyik szülőjük, sőt olyan is van, akinek él az anyja és apja is.  Legfőképp a kicsiket fogadják örökbe az emberek, hiszen akkor még egészen kis kortól alakíthatnak ki közös emlékeket.  Így aztán egyértelmű, hogy nem sok esély van arra, hogy engem bárki is kivigyen innen.  Ki is akarna egy tinédzserrel távozni, mikor ott vannak az aranyosabbnál aranyosabb gyerkőcök.  De olyan jó látni, amikor egy gyermek otthonra talál.  Annál nincs is szebb, amikor csillogó szemekkel néz az új szüleire. Kevés velem egyidős van az otthonban. Viszont van egy ember Mary nővéren kívül, aki nagyon fontos nekem.  A neve Lindsie.  Ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvéremnek tekintem.  Körübelül ugyan akkor érkeztünk, és még mindig itt vagyunk. Arról álmodoztunk egészen kicsi korunk óta, hogy lesz egy olyan pár, aki kettőnket akar örökbe fogadni, és akkor testvérek lehetnénk.  Ő is 15 éves, mint én.  Állítólag Lindsie anyja és apja is életben vannak, bár itt semmit sem tudhatunk biztosra, mert az apácák nem mondhatnak semmit a múltúnkról, hacsak nem hagyták meg a szülők.  Már csak 3 évig vagyunk kötelesek itt lenni, hiszen annyi van a 18-ig.  És egészen biztos voltam benne, hogy ezt a 3 évet biztosan itt fogom eltölteni az ’Árvák oltalmazójában’, de a minap történt valami…